A keddek Erzsébetjei
2006. július 11. - Győrei Zsolt
Sem Tini néni, sem a doktornő nem pótolhatta Elisabeth Onedin, akkorra már Elisabeth Fraser, aranyhaját. Vigasztalanok voltunk, Csaba is, Káptalan is, Farkas Gábor is (csak az a hülye Misura nem), míg egy újabb kedden meg nem jelent Elsbetá Csanková, a fiatal, aranyhajú doktornő a város széli kórházban. Az ifjabb Sova doktor udvarolt neki, aki nyomába sem ért a dolgos, szorgalmas apjának, mondta jóatyám, és szúrósan nézett rám.
- 2006. július 11.
Hogy a Misurának nem tetszett James húga, Elisabeth, sokan ítéltük tarthatatlan álláspontnak, úgyhogy szerdánként – az új részek másnapján – sok kellemetlensége származott belőle az osztályban. Viszont nem borult ki, mikor az a pudingfejű Fraser a kezét nyújtotta a szépséges szőkeségnek.
Kedden este már a tévétornánál izgalom fűtött kicsit-nagyot egyaránt. Néhanap kissé oldottabb volt ez az izgalom, ha a tévétorna maga is előrukkolt valami egyedi ötlettel. A leglátványosabb messze az volt, mikor a képregény-beköszöntő helyett ugyanarra a szignálra rajzfilm kezdett pörögni, a vaskos fotel rugója tényleg kipenderítette a rest családfőt ültő helyéből, hogy meg se álljon a csillárig, melybe végül göndör nejével együtt belecsimpaszkodhatott. Még a mese sem hozott lázba, különben is, éppen kinövőben voltunk az afféle sorozatokból, amilyeneket ma dvd-n sietünk megvásárolni magunknak. A soha véget nem érő híradó után (ilyenkor ettük a levest, azt semmiképpen sem lehetett a tévé előtt bekanalazni) rövid reklám, megjön a KEDDve, ha vár a KEDDre, mert minden KEDDen más és más KEDDvezménnyel KEDDveskedik minden Skála-áruház, dalolta a Skála-kópé, azután végre belekezdtek a vonósok, a nyílt tengeren pedig feltűnt az első fehér vitorla csücske, és máris felbukkant a példátlanul pofaszakállas James Onedin, a szextánssal. Elisabeth rögtön James felesége után következett, harmadiknak. Kijött a mólóra, kinyitotta a napernyőjét, és nézett.
Én már negyedóra múlva elkezdtem izgulni, hogy nemsokára vége. Onnantól minden újabb jelenetet úgy fogadtam, mint a sors különleges ajándékát – főleg a sárgaláz alatt. Akkoriban sebten össze is szedtem az összes rettenetes betegséget, ami csak eszembe jutott, szám szerint hatot (volt még a tífusz, a kolera, a feketehimlő, a pestis, a lepra), és mindegyiknek utánanéztem az Új Magyar Lexikonban. A pestissel és a leprával voltam a legelégedettebb. Az egyik két nap alatt elviszi az embert, a másik húsz évig is képes lappangani. Azt hiszem, a nyavalyáknál is az a lényeg, hogy ne legyenek középszerűek.
Hosszúra nyúlt a hét két Onedin-epizód között. Amikor a hajó beúszott végre, szerettem volna megállítani a pillanatot, ahogy Faust egykoron. Szeretném a homokórát megállítani, ekkortájt meg ezt énekelte a film után valaki, akinek a homokóráján nyilván nem volt alul-felül falap, amit pedig a legtöbbre szerelnek, éppen azért, hogy megálljon, ahelyett, hogy csak pereg, pereg, ahogyan valamely üzemi hanyagság folytán ezé az illetőé tette.
- Miről beszélgettek ott hátul?
- Hogy a Misura…
- Mit mondtam?
Elsős osztályfőnököm, akit a kegyetlen sors a Tini néni névvel vert vagy hatvan éve, kedves, mosolygós tébollyal ügyelt rá, hogy „hogy”-gyal ne kezdjünk mondatot. Ezt igyekeztünk megtanulni. Elszórva élünk azóta a világban, de ő az égi tábla mellől, égi krétával a kezében mosolyogva figyeli, hogy egyikünk sem kezd „hogy”-gyal mondatot, ebben biztos vagyok. Könnyebben viseltük őt, mint a fogorvosnőt, aki kéthavonta (nyolc Onedin-részente) eljött, széttépte a máshonnét hozott fogorvosi igazolásokat, és cserébe juszt is tömött. A Petrezselyem Ferit, a legszilajabb intézetist egyszer három tanár cipelte be a rendelőbe, ahol leverte a doktornő aranykeretes szemüvegét – kapott is egy akkora amalgámot, hogy a csodájára jártunk.
Sem Tini néni, sem a doktornő nem pótolhatta Elisabeth Onedin, akkorra már Elisabeth Fraser, aranyhaját. Vigasztalanok voltunk, Csaba is, Káptalan is, Farkas Gábor is (csak az a hülye Misura nem), míg egy újabb kedden meg nem jelent Elsbetá Csanková, a fiatal, aranyhajú doktornő a város széli kórházban. Az ifjabb Sova doktor udvarolt neki, aki nyomába sem ért a dolgos, szorgalmas apjának, mondta jóatyám, és szúrósan nézett rám. Nem állt jól a szénám. Két keddel korábban szavalni tanított, hogy hatásos legyek az osztályünnepélyen. Ült a fotelben, a tévé előtt, és mélyen elkeseredett arccal, félig hunyt szemekkel, bömbölte a Nemzeti dalt, ahogy kifért. „Fényesebb a láncnál a kard!” – adta tudtukra a kicsit távolabb lakóknak is, míg a háta mögött a szoknyabolond Sova hajolt oda Elsbetá füléhez. Ajkai érintették a finom cimpát, a lány megremegett egy elfojtott sóhajtól, Sova meg „Ide veled, régi kardunk!” A következő részt nem nézhettem, mert nem figyeltem jóatyámra, aki tanítani próbált.
Fogalmam sincs, Misura mit szólt a cseh Elsbetához, már nem nagyon álltam szóba vele. Ott volt a Káptalan, a Csaba, és a Farkas Gábor. Ő például mindkét szőke szépségbe belebolondult, ahogyan azt ezen a kései kedd estén megvallotta nekem. Igyekeztem pontos lenni, átrobogtam az Erzsébet-hídon, és akkurát nyolckor csöngettem be hozzá. Leültünk, azután elkezdtünk magunkról beszélgetni, közelebbről lányokról, akiket sem a vizek szextánsos vándora, sem a sármos belgyógyász, de még a maláji tigris sem ismert. De meg Gábrisnak nincs is tévéje.
Hogy, hogy nem, lassacskán magunkra maradtunk a keddjeinkkel.
Hozzászólás