Az ígéret szép szó. Valóban szép. Gondoljunk csak Dürrenmatt azonos című álbűnügyi kisregényére; nemrég a tévében lehetett látni, Jack Nicholsonnal a nyugdíjazott felügyelő szerepében, rendesen kiglancolt amerikai filmet álmodtak az erre szakosodottak, de Nicholsonért érdemes volt, ahogyan jelenléte bármit érdemessé tesz a megnézésre, elég az arcát figyelni, szemének fürkésző-villogó fényjátékát, szemöldökének az állandó kérdőjelből olykor felkiáltóba, gondolatba vagy kijelentőbe váltó, „interpunkcionális” rezdüléseit; nem kell messzire, akár moziba mennünk; mimikus és habituális alkatvariánsa Budapesten St. Auby Tamás személyében fellelhető.

 

Az ígéret azonban a pékségről szólt tegnap, e balatoni település kiemelkedő szereplőjéről, az úgynevezett Szabó-pékségről, róla kell – hál’ Istennek – jelen időben megemlékezzek legott, mert azon túl, hogy semmiféle almádi beszámolóból az ki nem maradhat, a napoknak, a belőlük szerkesztett naplónak is szerves része; aktuálisan most jöttem onnan, abból a sárgaborsó színű épületből, amely – és itt most egy kis baecherezés következik elkerülhetetlenül – 1936 óta áll csöndes, ám határozott elfogódottsággal ugyanazon a helyen, a Veszprémi út hajlatában, egy már elárvult, kicsi, átjáróvá, zöld senkiföldjévé vékonyodott park mellett, hátát a szintén múlt idejű általános iskolának támasztva tartja a frontot. Mert az utóbbi években szintén köztudottá vált, hogy az elsápadt, ugyanakkor építészetstratégiailag (dupla kurzívval és négyszeres idézőjelek között!) fontos ponton meghúzódó parkról már ugrásra készen állnak a boldogsággal terhes jövőt kihordani kész nagy ívű elképzelések. Itt húzódik a front tehát, itt lobog a pékség apró zászlaja. Az ellenállás fészkéből naponta sűrű füstjelek bodorulnak az ég felé, ugyanis a Szabó Gyula által alapított családi üzem kemencéit délutánonként kezdik el fával fűteni, hogy másnap reggel hatkor forró cipókkal várhassák a fakerítés előtt kígyózó sorban érkező érdeklődőket; kenyeret és kuglófot és túrós batyut és kakaós csigát és pogácsát árul a Szabó-pékség, Szabó nénivel, az alapító leánygyermekével az élen, olyan állagú pékárukat, amelyekhez foghatóakkal én csak házi dagasztású eredményekkor találkoztam; Szabóék mozdulatai nyomán tartás és szerkezet emelkedik, visszaköszön valami abból, amire egy ideje már csak gondolni merünk, ilyen-olyan szövegekre támaszkodva ízlelgetjük a nyelvet – Hölderlin és Móricz -, bor és kenyér, igazolván, hogy – sovány vigasz – valóban nyelvében, és többé nem kenyerében él a nemzet tovább. Persze efféle kenyeret nem lehet csak úgy ötletszerűen, önös, városi-kényelmi életvitelt követve rögtönözni; későn kelünk, csipásan, tízkor, teázunk, aztán a kenyérkosárba pislantunk, jé, elfogyott a kenyér, kapjuk fel a fejünket még mindig álmosan, hogy aztán tizenegy körül, még zárás előtt lecsoszogjunk a Veszprémi út hónaljába. Ez nem megy, ez kizárt, ez komolytalan, ez nonszensz. Ekkor az üzlet csupán azért van még nyitva, mert Szabó néni ilyenkor törli le szépen az üres polcokat, hajtogatja össze a pénzt, komótosan fordítja meg a nyitva-táblát. Ha komolyak vagyunk, legkésőbb nyolckor kelünk, negyedkor már a küszöbön állunk, félkor üres kenyeret majszolunk a számítógép mellett. Kenyérvásárlási komolyságunkkal amúgy ráncba szedhetjük írói restségünket is, rendet vághatunk az elgazosodó napokban; emésztésünk és mondataink javulásra kárhoztatottak. Ha még komolyabbak vagyunk, hatkor kelünk és… itt azonban megállok, nem megyek tovább. Mindennek van határa.

 

Mindenestre a Szabó-pékség kétség kívül mentsvár, különös tekintettel arra, hogy a templomon és a hentesen kívül ez az egyetlen intézmény, ami apák és fiúk nemzedékét még összeköti, mondhatni a Szabó-pékség Almádi vezető mém-je, az eltűnés esztétikájának korában a Zeitgeisttel dacoló archaikus Apolló torzó, üzeni: változtasd meg élted! Egyél rendes kenyeret!

 

Utószó: … midőn ezt írtam, tiszta volt az ég… és elindult a Kékszalag a Balatonon. De nem is ezt akartam, csak annyit még, hogy csupán a hazaszeretet szemérme, plusz a karban tartandó tenzió, ami visszatartott attól, hogy ne a tegnaphoz szorosan hozzátartozó televíziós kalandjaimról írjak, jelesül a Horn Gyulával készült interjúról és a Tasnádi Péterrel szembeni ítélet idegorvosi szakértés alapján történt jelentős mérsékléséről. A két méltatlanul porba hurcolt mártír kálváriájáról. A magyar demokrácia nagyobb dicsőségére. Vakmerő emlékezetű Nagy Attila Kristófot idézném a nyolcvanas évekből: „Szabadság szerelem. / Leverték, kiverem.” Dixi.