Szóval a kedd, az ötezer karakter és az örökkévalóság, ott tartottam. Nagyon nehezen szedtem ki magamat az ágyból és le is mondtam egy találkát, 10re kellett volna kiérnem Csillaghegyre lakást nézni, ez már tényleg túl sok volt, tekintve hogy előtte való nap nem aludtam semmit. Bekapcsoltam a gépet, írt-e Ákos, hogy hányra kell mennem a VamDesignba munka megbeszélésre. Ákos megértőnek bizonyult megkérdezte, hányra szeretnék bemenni, írtam neki, hogy 1re, mert kettőre a Duna House-s hitelszakértővel volt megbeszélt találkám. Ákos nem írt vissza okés-e az 1, ezért felhívtam és reméltem fél 2 lesz, mert ismét hulla fáradt voltam.

    Vágyaimat siker koronázta:

 

-          Hányra tudsz beérni?

-          1 és fél2 körül. – reméltem fél2, fél2, fél2.

-          Hát akkor legyen fél2, mert még a Miklóssal kell beszélnem és nem tudom, mikor végzek.

-          Oké. Fél2kor ott leszek.

. Ákos nem tudta mennyire örülök ennek, ez már sosem derül ki, kivéve, ha ezt a naplót olvassa és elmondja nekem, érezte-e vagy sem. Ákos már többször nagyon keményen leszúrt, hogy fél-egy órákat kések, ezért nem igazán akartam én időpontot adni, tekintve, hogy mínuszban vagyok nála e téren. Amiről amúgy azt gondolom, hogy ő ott van egész nap bármikor beérhetek, de ő nem így gondolja.

 

   A legutóbbi Roham est után, amikor beültünk a Kis Szimplába, pontosabban most Tűzraktér a neve és a Király utcában lévő templom mögött van, egész litániát csapott le nekem, ami mindenki szerint nagyon súlyos volt, fél órát ecsetelte, mit képzelek én magamról, hogy kések, ez meg az, satöbbi és utána a Katalinnal igazán rendesen elkezdtük analizálni, hogy én miért kések, mert ez évek óta súlyos méreteket ölt és az Ákos azt mondta akkor, nem hajlandó velem dolgozni, ha még egyszer kések, én meg ígérgethettem, hogy tényleg. A pszichológusom neve, akik nem olvasták a tegnapit. Nagyon rosszul reagálnak az emberek a késésre, meg én is rosszul reagálok rá, felmegy bennem a pumpa és azt érzem átvernek, meg hogy engedheti ezt meg magának. De ugyebár, ha én folyamatosan kések, mindig rám várnak és én nem várok senkire. Ezt az egész késés dolgot például nagyon észrevettem és meg is szívtam, amikor a Szirteshez 11 helyett 12re estem be az iparra, megbeszélésünk lett volna és nagyon ki volt készülve.

Ennyit mondott.

-          Egy órát késtél. Akkor innen indulunk.

   Ez az innen indulunk azt jelentette, hogy öt perce volt számomra egy óra helyett és hogy egyáltalán nem volt megértő és együttműködő a projektünkkel kapcsolatban, ami után én kissé depresszióba estem pár napra, akkor kezdtük el elemezgetni Katalinnal, hogy mit jelent ez a késés ügy, nekem. Rájöttem, hogy az olyan helyzetekben, amikor meg kell felelni, begörcsölök, hogy lebasznak valamiért, vagy valamit nem jól csinálok, és kések, egy jól irányzott tőrdöfés a saját szívembe, éljen az áldott öndestrukció, a szörny ami elsodorhat, kések, így már eleve VAN ALAPJA annak, hogy leszúrjanak, még mielőtt történt volna bármi is.

  Ezért a késés nálam annak a kifejeződése, hogy fontos valami. Mert Ákos azt mondta, hogy én azért kések, mert nekem nem fontos és mindenki azt hiszi, (a Szirtes is azt hitte), de nálam, ez az ellentétbe való átfordítás elhárító mechanizmusa (egy kis őrület önmagam antalizásából), ez pont fordítva van. Sokkal többet kések, ha fontos valami, mert görcsölök. (ezeknek a görcsöknek a feloldására vannak módszerek, például a pszichoanalízis is az, IDŐ kérdése). Célszerű nem késni.  Egyből a negatívból indulok, ha kések, rögtön meg kell bocsátani nekem valamit, és én lekötelezett lehetek, ha ezt a másik valaki megteszi. Tehát a késés tulajdonképpen önmagam megalázása, valami ilyesmi ciki dolog.

   A Lilla, a kedvenc barátnőm, (akinél lakom, de aki nem lakik itt és aki a szobáját most kiadta egy lánynak, a Nórának, aki építész), szóval a Lilla nagyon be tud készülni azon, ha kések mondjuk fél órát, és ő vár rám egy helyen (ez a szabad ég alatt a legidegesítőbb), nem tudom hányszor ígértem meg neki, hogy nem kések és nem tudom hányszor tudta, hogy legközelebb is késni fogok, miközben megígértem. A Lilla megbocsátotta, de a Katalin szerint én akkor tanulnám meg biztosan, hogy ne késsek, ha valami súlyos és visszavonhatatlan következménye lenne. Mondtam neki, erre semmi szükség, képzeljük el, hogy súlyos és visszavonhatatlan következménye van, akkor AZ IS LESZ, csak ez a visszavonhatatlan valójában ne történjen meg. Elég, ha csak a képzeletben megtörténik és így sikerült késéseimet visszaszorítanom 5-10 percre, sőt van, amikor nem kések. Lám-lám, hogy a psziché belsejében lejátszódó pszichoanalízisnek micsoda hatása van a valóságra. Minden pszichoanalitikus erről beszél, hogy elég, ha csak ott belül történnek meg a dolgok, arról azt hiszed, hogy valójában megtörtént. Ezért ha kibasztak veled a szüleid és lemész az analízisben jó mélyre, helyre lehet hozni, nem tökéletesen, de viszonylag eléggé jól a hibákat, mert amikor egy-egy trauma elmesélése közben – nem úgy reagálnak – ahogyan a szüleid, akkor elhiszed az újat igaznak, Katalin nagy mestere ennek. Erről még később bővebben.

  De például agyunk ugyanazokat a frekvenciákat produkálja akkor amikor álmodunk, tehát az álmunk és a valóság között semmi különbség nincs az emberi psziché számára átélés tekintetében. Csak annyi, hogy miután felébredtél, tudod, hogy álmodtad és ha rémálom akkor megnyugszol, hogy csak álom, de érzelmileg ugyanúgy éled meg, mint a valóság. Hajrá rémálom. Grünberger sokat beszélt erről és mágikus nárcizmusnak nevezi azt, amikor a kisgyermek még az képzeli, hogy mindenható és ezért a valóság számár tök más, és Winnicott is, játékelméletében a gyógyítás a játékon keresztül zajlik, az lesz az átélt valóság. Ezt a gyermekanalízisben kiválóan alkalmazták, de bizonyos művészetterápiákban is, a képzeletet használják fel gyógyításra és nem a traumákat feszegetik, mélyre lehet menni vele is. Vagy az állatterápiák, azok se semmik.

 

    Mivel hihetetlen késéseimet tudtam kimagyarázni, hihetetlen szituációkban, például amikor jöttem le busszal két hónapja az iparról, egy (éppen sikeres és boldog) Szirtessel való  megbeszélés után és felhív a Pszichológia On-line szerkesztője, hogy hol vagyok, mert kettőre beszéltük meg a Gellért tér előtt, ( és akkor volt negyed három), én pedig még a buszon lefelé a hegyről, ugyanis beírtam a naptáramba, de annyira az aznapi feladatra koncentráltam, hogy elfelejtettem. Taxival való őrület a városban totál dugóban és egy utcán való végigrohanás - háromnegyed óra késéssel sikerült találkozunk egy negyed órára a Kálvinon, egy óra helyett, amit fogalmam sincs hogyan, de kimagyaráztam, több telefonnal és némileg sajnáltattam is magam, bár közölte velem, hogy ez nagyon súlyos hogy ennyit kések, és éppen le akarta tenni, amikor átmentem őszintébe, elmondtam neki a napomat, hogy hol vagyok és miért felejtettem el, és ezt végül nehezen, de megértette. Ezek a pszichológusok mindig megérzik, ha hazudsz, gondoltam, de ez lehet csak misztifikáció. Végül még a Hazai Attiláról is beszélgettünk, mondta, ő nem veszett vele össze, hanem egy időben együtt futottak a Margit szigeten, mondtam, hát ez igazán fantasztikus, náluk csak úgy simán lecsengett a dolog, mondta, mindig irigylem azokat, akiknél csak úgy lecseng és nem rendeznek jeleneteket, mint én szoktam. Remélem én is egyszer olyan leszek, hogy ha valamilyen emberi kapcsolatom ellaposul vagy tönkremegy, akkor nincsen szükségem arra, hogy szenvedélyesen elküldjem a másikat a k…. anyjába, hanem egyszerűen csak hagyom kifutni szépen lassan. A Kamondy Imi azt mondta nekem egyszer, hogy ő mindig hagyja kifutni, mondom, szerencsés ember.

-          Tényleg szerencsésnek gondolsz?

-          Igen, ez annyira jó, hogy te nem veszel össze senkivel. Nem úgy, mint én, én nagyon szélsőséges és destruktív vagyok ezen a téren, de remélem már sokat változtattam rajta. - (Azt nem mondtam neki, hogy hogyan képzelem el a változtatást, hát a XX. század legnagyszerűbb találmányával, a pszichoanalízissel)

-          Hát nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e, én meg néha nem merem megmondani, hogy igazán mit gondolok, hanem túl kedves vagyok.

-          Hát az nagyon jó, ha kedves vagy! Az a legjobb! Én is szeretnék kedves lenni.

-          Szóval szerinted jól csinálom.

-          Aha. – és mosolyogtam. Eléggé jól nézett ki.

 

Szóval a Pszichológia On-Line főszerkesztőjével, Berky Tamással, még mielőtt Attiláról beszéltünk volna,. ledumáltuk, hogy fogok interjút készíteni, ingyen, a Typus Budapestiensis szerzőivel, amit az Erős Feri szerint nehéz lesz összehozni, hogy mindenki ott legyen, mondtam neki, nem baj, akkor majd egyesével vagy nem tudom hogyan. Az is egy olyan könyv, amiről megígértem, hogy írok. Ilyen még a Karafiáth: A maffia-klub és négy I.A.T. könyv, aminek mind női szerzője van és a könyvhéten mutatták be, de egyenlőre a saját dolgaimat sem bírom befejezni, nemhogy másik könyvekről írni, pedig kénytelen leszek, egyrészt megígértem, másrészt pedig mert izgat is a dolog. Ezek valszeg nem fizetős melók lesznek, annak pedig az ember nehezebben áll neki, ha valamiből meg is kell élnie. Szeptemberben szigorlatozom és addig úgy terveztem befejezem a regényemet (a Labirintus című-t) és lefordítok egy 18 oldalas Lou Andreas-Salomé tanulmányt a Thalassának, aminek az a címe, hogy a Nárcizmus kettős iránya,  The Dual Orientation of Narcissism, és megírok egy hosszú cikket, azaz átírom az eredetit róla. És közben pénzt keresni, közben…., na nem panaszkodom, ez így lesz már az örökkévalóságig, soha nem fogok végezni semmivel, de megnyugtat, hogy körülöttem az emberek mind így vannak ezzel, mindenki kurvára el van havazva és mindenki úgy érzi, soha nem fog a végére jutni, a Hefi azt mondta erre, hogy ez van az alkotó léttel, mert ha kihagysz valamit, kikerülsz a véráramból, (meg nem tudsz megélni), ezért mindenki túl van terhelve. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy végtelen számú befejezetlen munka vár rám az életem során. Erről Nabokov jut eszembe, aki az egyik interjújában azt mondta, hogy egyetlen aggasztó dolog van az életében (tényleg ezt az egyet nevezte meg, ami idegesíti), a csonkok, végtagok, befejezetlen testrészek az íróasztalán, az elkezdett novellák és könyvek, őt egyedül ez aggasztja. Pedig ő pontos munkatempóval dolgozott, (valahogy úgy) minden nap 10-12ig írás, utána ebéd a feleséggel, barátokkal, pihenés, 14-16 írás és ezt mindig betartotta egy egész életen át, valamint mindig hotelben lakott. (A fehér hotel rabjai – ez csak egy allúzió egy könyvre, ahol nem járnak az órák rendesen, meg az Elképzelt Történetek Városára (de ez már az én könyvemben szerepel)).

 Szóval ne késsek, ne késsek, csak 5 percet késem, és meglepett a VamDesign mert nagyon szép volt most minden, nem csak úgy felszórva voltak a képek a falra, hanem olyan érzés volt, törődik valaki velük és a belső lépcső folyosóján legfelül, valamint amint kilépsz a liftből, Szöllősy Géza, Keller Dia és a rohamosok printjei, (amik nagyon bejöttek, Diának a tisztasági betétjei főleg), végig a belső folyosós falakon, mert a nagyfőnöknek nagyon tetszett az utolsó rohamos est (amit én moderáltam amúgy) és az irodájától kezdve a tárgyalóterméig, valamint a folyosókig kiplakátoztatott velük mindent. Ezt úgy tudtam meg, hogy átmentünk kávézni, mert csak ott volt kávé, ahol a Miklós irodája volt és megkérdeztem, hogy abban a belső teremben, amit innen látok, kinek a képei vannak. Hát a Szöllősy Gézáé. Na erre rögtön rákattantam, véletlenül pont kiszúrtam, az eddigi munkáinak is rajongója vagyok tulajdonképpen, (bár tudom a rajongó pozíciója nem a legjobb), imádom azt a fajta művészetet, amit ő csinál, a húsokat, az állattetemeket formalinban, a konstrukcióit, azt hogy ezek az állatok élnek, (éltek) és figyelnek minket, figyelmeztet arra, hogy vannak szemeik és hogy mi miket csinálunk velük, a kiszolgáltatottságukat látom benne, és ezzel együtt az emberi kiszolgáltatottságot is. Hogy ennyire rá van kattanva ő is a hús témára. Ezeket az állatokat úgy vásárolja, hogy már meghaltak, valami telepről, kérdezem?, olyasmi, nem ő öli meg őket, mielőtt mindenki kiakadna (álá Toepler). Lett volna egy ilyen hús estünk is, amibe Máriót is bevontuk volna, csak az nem valósult meg, vele más fog megvalósulni, méghozzá, hogy elvileg és úgy tűnik, de ez még a jövő zenéje egy performanszt csinálunk Pál Danival és vele a kiállítás megnyitójára a VamDesignba, csütörtökön lesz ennek a megbeszélése.

 

 

-          Ez nem lesz egyszerű. – mondta Ákos.

-          De miért, nehéz vele együtt dolgozni? Nem együttműködő? – hirtelen erre tudtam csak gondoltam.

-          Géza nem fél órákat, hanem egy kettő, egész délutánokat, sőt napokat szokott késni.

-          Komolyan, de hogyhogy:

-           Nagyon szétszórt és elfelejt mindent.

Hát erre egy kissé beparáztam. A művészetét csak nem felejti el, gondoltam, hiszen akkor nem lenne képes ilyen tárgyakat csinálni, meg a taxidermián is voltak határidők gondolom, egy filmnél ez nagyon strikt, és ilyen festményeket festeni, mint ami előtt állok és ami tetszik, mert egy gyönyörű nő szétrohadását ábrázolja, tulajdonképpen azt, hogy meg fogunk halni, tetszenek a kukacok is, hogy mindegyik szépséges test szét fog rohadni, a legpompásabb női popó is, ez is közhely, de milyen esendőek is vagyunk. A nőt, nem tudom mennyire látszik a képen, de megeszik a bogarak és nagyon erotikus arca van, a szája vastag, szóval egy tipikus, férfiaknak megdugni vágyott, női szépségeszményt szimbolizál.

-          Szóval akkor azt gondolod, hogy hívjam fel előtte. – kattantam rá a témára.

-          Nem előtte, hanem többször előtte.

-          De mi, most zargassam, mondjuk előtte való nap?

-          Ne előtte való nap…. – legyintett Ákos – az már túl késő. Hanem minél előbb.

-          De nem akarom felhívni ezügyben. Nem akarom zavarni, meg mondjuk mit mondjak neki. Írok inkább egy smst, mondjuk, kedves Géza, akkor csütörtökön találkozunk a Kis Szimplában, emlékszel rá? Nem ez hülyeség. Mit írjak?

   Próbáltam Ákosnak megfogalmazni, de nem egészen sikerült.  Azt tudtam, hogy a Géza februárról halasztotta el a kiállítását őszre és minden hónapban úgy volt, hogy kiállít, na de hogy egy ilyen nagy művész késik és nekem kellene telefonálnom, ez súlyosnak tűnt. Mindenesetre ő is lejött az Olümposzról, ahova a képzeletbeli és létező embereket fel szoktam különféle indokokkal tenni, nagy művész, jó pasi, nagyon okos, valahol szerkesztő, könyvkiadó, satöbbi – de mostanában le is szedem őket, vagyis Katalinnal leszedjük, mert tudom, ez a kisgyermeknek az a vágya és az az érzése, hogy a szülője mindenható, szülője az isten, aki uralkodhat rajta, hiszen gyermekkorban ki vagyunk teljesen szolgáltatva, ha nem etetnek meg, éhen halunk és ha a csecsemőt nem pólyázzák be, akkor mi van, de felnőttkorban már nincsen az az őrület, ami engem gyerekként sokkolva tartott, mára már nem. Így emberibbek lesznek a dolgok, emberi lett, ami egy sokkal kezelhetőbb történet. 

 

  Összeraktam valamit, de továbbra sem tudtam mit írjak neki,  azt az smst még nem írtam meg, mert nem nagyon értem, vagyis tudom, mit írjak neki. Majd holnapra megfogalmazom, gondoltam. Valami ilyesmit: figyu Géza, emlékszel, mi találkozunk csütörtökön? Vagy: az Ákos mondta, hogy te el szoktál felejteni találkákat, szóval tudod hogy csütörtökön 6kor. Ez mondjuk eléggé hülyén jönne ki. A lényeg, lelkes volt az ötletre, hogy vele csináljunk performanszt, amit valahogy úgy képzel el azt mondta, hogy ő megmondja, mi van, mi meg megcsináljuk. Sajnos mindegyünk, a Dani is meg én is olyanok vagyunk, hogy szeretjük megmondani mi van és én ezt egy közös alkotásként képzelem el, lázba hoz, hogy egy általam nagyra tisztelt zsenivel dolgozhatok. Nekem közvetítőnek is kell lennem, a Dani meg közte, aki elkettőződöm a tükröződésben, biztos vagyok benne, vagyis nagyon remélem, ez egy sikeres projekt lesz.

    Na most ebből tényleg jó sok mindent ki kellett húznom, mert ma csütörtök van és el kell indulnom a megbeszélésre éppen, és a Szöllősy ki van kapcsolva, szóval nagyon para, ebben az esetben oda kell érnem és nem tudom felhívni, hogy egy órát csúsztassak. Míg a Danit el tudtam érni.

  De azokat majd a holnapiba beleírom, amik elmélkedések (és érdekesek lehetnek) és ebből kihúztam, na álá naplóm, viszlát drága, majd holnap visszatérek hozzád, imádok amúgy naplót írni és tök jó, hogy ennyien olvassák, ezáltal is minden de minden, egészen más megvilágításba kerül és én úgy érzem, rengeteget fejlődöm viszonylag rövid idő alatt ettől, csak magától ettől, hogy határidőre naplót kell írnom és megírom.