Mint már erre tegnap nyomatékosan, mi több, fájdalmasan utaltam, a hely, ahol vagyok, részben a nélkülözés helye, hűlt helyek övezete. Mondhatni kevés a köszönet ebben a faluban. Eljött az idő, hogy leszámoljunk a falusi kocsmáról, bizonyos, egykori tapasztalatok alapján joggal táplált illúziókkal, hogy az említett ivóknak volna valami romantikájuk, megejtő valóságuk, az íróember számára dús benyomásokkal kecsegtető belviláguk, életük, amelybe toppanva a határaink megnyílnának; a poharak tájjellegű tartalma mellett hasonlóképp tájjellegű haverságokra, de mindenekelőtt dumákra szert tehetnénk. Alapos terepmunka alapján állíthatom: nem így van. Nemrégiben például Füredre utazván, onnan visszatérvén kapott nyomatékot a kijelentés.

 

Már a vonaton elfogott az indulatnak az a foka, amely, tudom, nem szabadna, hogy magával ragadjon. A Fehérvár-Tapolca vonalon közlekedő, Piroska becenévvel illetett reláció első kocsiját választottam, lehúzott ablak melletti ülést, viszonylag tiszta pamlagot. A kupéban csupán néhányan voltak, idősek és ifjak vegyesen. Az egyik bokszban viszont, a fiatalság reményteli kategóriáját ki nem merítő, ám anyakönyvileg kétség kívül az ingyen utazás lehetőségétől legalább ötvenévnyi távolságra lévő, a mindenki számára kiosztott, a nyugdíjas-kedvezmények paradicsomi világába belépésre jogosító sorszámok beosztása szerint a gondtalanság oázisába kígyózó tömeg leghátsó, alig látható izében araszoló helyi kommandó, eufemisztikusan: társaság töltötte az időt és a dobozos borsodit. Nem különösebben volt szándékom, hogy figyelemmel, akár csak szemmel tartsam őket; Füredre volt érkezésem, a füredi állomáson gondolkoztam, a nyolcvanas évek eleji nyarak egyikén, azon az új-hullámos találkozón, amelyen legalább húsz zenekar nyomta, és amely után a népes számú érdeklődő – akik közé mi is tartoztunk – jelentős része az éjszakát a vasútállomás aluljárójában, illetve az alvó vagonokban próbálta kibekkelni, ám rosszul választott, mert a rendőrség egyként pofozta és gumibotozta ki őket a sárszínű hajnalba. Ezt az epizódot még végigvettem, és léptem volna tovább; az állomás restijén kezdtem töprengeni: van-e még velős pirítós a bádogbódéban, a részleteket felidézni azonban már nem maradt időm, mert a szomszédból emberi hangok szűrődtek át, törtek be a mélázás terébe. Jó, akkor most ez a program, kötött és irányított, legyen ez, gondoltam, velük leszek elfoglalva, nem esik nehezemre, hiszen évtizedeket töltöttem efféle gyűjtőmunkával; ittam és beszélgettem és hallgattam, és együtt éreztem és bólogattam. Vállakat lapogattam. Nem lennék most a kocsmák apologétája, nem is vagyok, igaz, voltam, az mégis halkan elmondható, hogy szépségben nem volt hiány soha, persze mindig épp az elviselhetőség határán táncolt ez a szépség, ami, tudjuk jól: bánat és öröm. Tehát: könnyek, könnyek és könnyek. Elviselhetők, következésképp elégedetten hazavihetők voltak ezek az esték, olykor hazavihetők – mert voltak – a mondatok. Hátha ezúttal, ez úttal is gazdagodom majd, pislákolt bennem a pilótaláng csöndes kíváncsisága. Félénk volt és óvatos a reménykedés, de volt, egészen addig, azaz az első pillanatig, amíg a hangok kis, ellenben el nem hanyagolható túlzással nyelvi egységekké nem álltak össze, amely elemekből a visszatérő bazmegelésen túl, ha volt egyáltalán efféle túl, tekintve, hogy ezek tartották egyben, mintegy fugázták a nyelvi építkezés, inkább: lomtalanítás egymásra dobált darabjait, szóval amely elemekből a sufni, a szemétből összehordott nyelvi zug emelkedett. Igyá’ bazmeg, tegnap nem ittál eleget bazmeg, ma annyit iszok, hogy beszarok, bazmeg. Fraaaadi, Fraaadi, hej, hej, hej, a legjobb hely Szombathely. Ria, ria, Hungária. A négy, jegyzem meg: kínai szabadidőben feloldódó legény ekképp artikulálta öblös böfögésekkel zeneileg aláfestve a nyári délutánt, abból is húsz teljes percet. Nem jegyzeteltem, ám vittem magammal a szépségnek ezt a vadonat formáját Füredre.

 

Az éjszaka ismét kicsiny falumban talált, a retúrért baráti autó kezeskedett, és mivel az este folyékonyra sikeredett, az állomással szemközti, egyébként nyitvatartási rendjére nézve – este fél nyolctól, amíg az igények nyújtózkodnak – hallatlanul rokonszenves vérellátóba tettem még ki egy bágyadt indexet, gondolván, ugyan a hely szellemét megsértve, stílustörően, valami márkásabb spiritusszal teszem le a lantot, ponttal, cserélem le a gondolatjelet. Igen, viszkit választottam, ahogyan viszkit választ számtalan sorstársam évtizedek óta, pontosan azóta, hogy a „pályán” van, és a mit iszol kérdésére, régóta ösztönösen és rutinosan viszki a válasza. Megmaradt bennem is ez a reflex. Az egykor a nyugat, a szabadság emblémáját jelentő ital ikonszerű jelentőségű emlékének a nyomait a mába verőerek szállítják tovább, diktálják a döntést. De a kocsma bezzeg hangos…, látszott ez kívülről is, a pulton megállt a vizespohárba töltött dupla, én annál kevésbé, mert mintha csak a vonatút folytatódott volna, egy befejezetlen utazás, egy befejezetlen mondat, ment tovább minden ugyanúgy; talán a Fraaadi-Fraaadi szólam itt elkötelezettebben hasította a füstöt.

 

Mindenem hátrahagyva menekültem.