A manapság írt történetek kezdő- vagy zárómondatra tartanak fölöslegesen igényt, mi viszont ettől eltekintünk, úgyhogy ez – vagy bármely következő – sem nem ez, sem nem az.
   Édesanyánk ma reggel azzal ébreszti édesanyánk fiait (enni ad, inni ad, puszit ad, erre ébredünk, vagy arra, hogy ül az ágyunk szélén, és fogja a kezünket, vagy pihekönnyű tenyerét a mellkasunkhoz tartja, a szívverésünkön, és így ébredünk), hogy pattanjunk ki azon nyomban, miként kecskeszar a deszkáról, mert itt az idő, most vagy…
   Mire azt morogjuk mamánknak, az tegnap volt, hogy „itt az idő, változás”. Anyánk tehát végzetesen lekéste a pesti gyorsot, hisz azóta megtörtént, húzzuk a fejünkre a párnát. Lásd a kilencvenhét százalékos feldolgozást, súgjuk ki alóla. Amúgy meg a kecskeszar, szólunk ki még egyszer, pattog, mint kecskeszar a deszkán, nem pedig kipattan róla… rémes!
   Rémes? És helytelen is? Na majd megkérdezném erről inkább a Nádasdyt.
   Mami, Nádasdynak a kecskeszar meg a nikkelbolha egykutya. Állat – állat.
   És az is egykutya, kicsi fiam, amit te a „most vagy soha” helyett mondtál? Az nem helytelen?
   A változás? (A kis faszunk, aki tudja.) Na de Mamácska! Azt nem mi, édesanyánk fiai szajkózzuk, hanem…
   Te, a szádra verek…! Ebből azért ne vonjanak le, kérem, messzemenő következtetést, a fiam igazán nem szokott…
   Hogy tán elárulná anyánk, hu-dö-fakokhoz beszél.
   Mire ő, hogy az olvasóinkhoz. Mire mi nem bocsátkozunk hatásköri s -túllépési szóváltásba.
   És különben is mit mamácskázol?, te nem szoktál így engem…
   Nem? Hanem hogy szoktuk édesanyánkat…?
   Többek közt, szó szerinti vagy torzított formában szoktál, kisfiam.
   De megszólítani, Mama…!
   Azon könyveidben, melyekben halálos ágyamon fekszem, lóarcom van, csak erre emlékszem. De konkrétan úgy, hogy megszólítás, arra nem.
   De Mami, hát hányszor leszögeztük, az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket – üssük föl tán azon könyveinket…?!
   Üsd el inkább valami lefordíthatatlannal…
   Mamus, ezen azért még dolgozzál… Különben hány óra? Kérdezzük meg ekkor mamánkat, aki vállat von, jóval kakaskukorékolás után vagyunk már, úgyhogy ne próbáljuk kísértésnek beállítani a dolgot.
   Hogy hát akkor minek is köszönhetjük.
   Még te kérded? Tudják, kedveseim, a fiam nagy előszeretettel támaszt föl engem időről időre, mondhatni, en-édesanyjának feltámasztása már többször bevált neki. S noha e támasztáshoz nem kér engedélyt, azért beszámol nekem róla. Cserébe én sem támasztok (nem szójáték, úgyhogy lefordítható) semmiféle…
   Nem gördítesz, Anyus, na még szép. A támasztás tényleg termékeny ötletnek bizonyult. Nem dicsekvésből, de páran el is irigyelték…
   De nem az ötletet, csacsvarek. Hanem hogy föltámadtam. Mert mi a különbség az ő jó édesanyjuk és az Isten között? Már nem emlékszem, hol olvastam, de állítólag az, hogy Isten mindenütt ott van, ezzel szemben az ő jó édesanyjuk is mindenütt ott van, csak itt nincs. Nem úgy, mint én, aki effektív itt vagyok. Időről időre.
   De Mama, én kértem volna ennyire pitymallati órát?
   Pirkadat, virradat, auróra, napfeljötte, korány, reggeli szürkület, hajnalpír, hajnalhasadás avagy -feslés. Szokott az én magzatom ilyeneket mondani. Vagyis az elbeszélője írni. Szókincstárból kiírni.
   Meg van hivatkozva!, nincs a 25. oldalon meghivatkozva, hogy Magyar Szókincstár, 1998?
   Szóltam egy szót?
   Oly gyorsan áskálsz? Másuvá, barátim. Több dolgok vannak földön és egen.
   Amellett én örülök, hogy az úgynevezett feltámadásommal segíthettem a kárrieredet. Ával, mint táxi.
   Időről időre beletörik az ember nyelve édesanyánkba.
   Szóval azt már ne idézzem magamtól, kisfiam, amit terólad írnak, hogy én adok súlyt a könyveidnek…?
   Azt már ne.
   …és hogy már nemcsak játszol, nemcsak szavaid vannak, hanem anyád is?
   Nem, kérlek, ne idézd, Anyuci. Szóval hány óra van, és szerinted mire van itt az idő?
   Nem az érdekes, hány óra, hanem hogy hányadika, milyen hónap.
   Áprilisi tézisek…?
   Lenin, 1917? Na nem, kicsi fiam. Akkor már inkább a tézisekkel nem összekeverendő áprilisi törvények, 1848.
  Függetlenség, jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, felekezeti egyenjogúság, ugye, Mamika?, nyista többé úrbér, tized, ősiség, cenzúra – konkrétan családi húsba vágó ügyek.
   A vonatkozó ’950-es év eseményei nem kevésbé, kisfiam – az én húsomba kiváltképp. Egyszóval készülj, hogy leródd háládat viselős anyádnak! Már csak két nap…
   De Anya, leróttuk!, nem leróttuk sokszorosan már?!
   Csak azért, mert idestova betöltöd már Hundertzwanzig esztendőt – tőlem ide hatvan, vissza hozzám hatvan –, nem kéne meggyöngülnie az emlékezetnek…
   A kicsodáénak nem kéne? Hát ott van A Hard Day’s Night a Bevezetés-ben, 1950 április tizennegyedikén (pluszmínusz epszilon) a nap 4 óra 59 perckor kelt, satöbbi, hát mi többet adhatnánk?, már bocsikát kérünk.
   No, az is rászorul azért némi pontosításra, kisfiam.
   Mintsem bölcselmetek álmodni képes. De csitt.
   Kihagytad például, hogy akkor hozták forgalomba a lyukas kétfillérest, körirata Magyar Népköztársaság. És még sorolhatnám. Ezt hoztam neked.
   Mi ez?, a játékkártyagyár terméke?

   „A könyv fegyver a dolgozók kezében!” „Életemben az első örömöt az első könyv okozta. Maxim Gorkij.” Beszarunk.     
   Te többes számban beszélsz enmagadról, magzatom?, de hát mivégre?!
   Vonják össze szemöldöküket édesanyáink – ugye, Mama? –, mint holmi Rózsa Sándorok.
   Beszélsz, kisfiam, összevissza, anya csak egy van.
   Nem mi beszélünk, hanem a Wir-Erzählereink. Ha tudod követni elbeszélőinket, ez azért egyszerűbb, mint a les-szabály.
   Ja jó, már megijedtem, hogy szellemfejedelmi többes. És ne pimaszkodj.
   Igen, asszonyom.
   Eszedbe jussak.
   Esküm van arra már.
   A manapság írt történetek kezdő- vagy zárómondatra tartanak fölöslegesen igényt, mi viszont ettől eltekintünk, úgyhogy ez – vagy bármely előző – sem nem ez, sem nem az.

Esterházy Péter