A távlatok utáni vak sóvárgásunkat visította ki a zene.

A távlatokat pedig könyvek és filmek idézték fel, régi nagy munkák is, generációsnak nevezhető újak is.
Tegnap újranéztem a Fahrenheit 451-et, minden könyvcsináló ember ars poeticáját. Kialakult a leggyakrabban újranézett alapvető filmjeimből egy kemény mag, ide tartozna a Fahreinheit is, de a többinél (pl. Stalker, Rubljov, Fellini-Casanova, Pulp Fiction stb.) valamiért sokkal ritkábban van szükségem rá, hogy megnézzem. Nem mert kevesebb, hanem mert valahogyan olyan. Úgy adja, amit ad: ritka ünnepélyes alkalmakkor. Annál meghatottabb vagyok, ha látom. Igen, ez a legjobb szó - ez a film meghat engem. (Ennek a megilletődöttségnek köszönhetem, hogy én is könyvcsináló ember lettem.) És most, hogy sok-sok kimaradt év után újra láttam, észrevettem valami új, valami vékony szürke réteget rajta. No lám, gondoltam, ez a film lassú és kopár lenne? Nem arra gondoltam - hiszen ez egy fekete-fehér művészfilm -, ami már a rendezői szándékban is benne volt. Hanem arra, ami időközben hangsúlyosan láthatóvá lett: hogy nem villannak a gyors snittek, nem pörög a szöveg, nincsenek mozgással zsúfolt jelenetek, hiányoznak a furcsa szemszögből mutatott tárgyak, arcok, végtagok, enteriőrök, a kamera iróniája. Más szóval, hogy ez a remekmű eszköztárában, technikájában a maga 1966-os keletkezésével, a korszerű filmekkel összevetve korszerűtlennek bizonyulna - s mi másnak is bizonyulhatna, ezzel a dátummal?
Igen, gondoltam, igen, ez egy komoly, eszköztelen, csöndes, kevés szereplős, sok nagy tiszta felülettel hátterezett kamaradarab. Egy szép régi filmballada, akkora adag szomorúsággal, amekkorával csak Truffaut tudott dolgozni. Ragyogó színészek. Tökéletes szerkezet, eltalált cselekményarányok Tökéletesen megválasztott filmnyelv. Mélyen megható sztori. Ritka nagy - életre szóló - katarzisélmény a megoldásban. Hát legyen. Legyen lassú és korszerűtlen. Úgyis közeleg már az újabb hullám, ami majd a hátára veszi, és kideríti róla, hogy ez az igazi modernség - amint kiderült a törzsi kultúráról vagy a manierizmusról -, s akkor már mindenki látni fogja, hogy tényleg. Hál'istennek, ez így megy. Addig meg: éljen az art mozihálózat és bátor közönsége.
No és a 70-es kultok? Volt egy-két felejthetetlen mozzanat. Ahogy lemosta a kissé nyálas Eper és vér széplelkűségét a vad és ironikus Szelíd motorosok. Ahogy Updike befutott nálunk az Ilyen boldog se voltam novelláival, élükön a címadó kis műremekkel. Ahogy az Autóbusz és iguána bizarr koktélját ízlelgettük.
És ott volt az Úton, magyarul, angolul, kívül, belül, oda és vissza, szövegben és valóságban,  folyton-folyvást. Az ezrekben mért mérföldek velenceitavi és balatoni távokra mikronizálódva, a száguldozó limuzinok adott esetben a trabantméretig összemenve, kis magyar Dean Moriartyk születtek, s mentünk, mentünk, mentünk mi is, mint az eszelősök.
Agyament menetelés volt, de szükségszerű. Lejártuk a problémáinkat. Menni: módszer. Életérzés. Gyerekcsapatok meneteltek, keresztbe-kasul az országokban, keresztbe-kasul szerelmekkel és árulásokkal. Minden filozófiájuk közhely, minden találmányuk spanyolviasz. Mentek a maguk kevély egyszeriségében, a maguk gyártotta szellemi féltermékekben gázolva. Frissen duzzadt, csókra suta szájukat mocskos káromkodásokkal nedvesítették. Zagyva gondolatok habzottak föl, meg túl nagy szavak: barátság, igazság, szerelem - s leggyakrabban mégis: halál, a Hatalmas, a Jó, a Félelmes Halál. Emlegetése szellemi nemességet kölcsönöz a merészeknek, akik a szájukra veszik. E kis gruppokban mindenki elég merész ehhez: valamin túl vannak, valami otthonosságon e világban. Azért is mennek annyit. Helyzetük e kívülesettség ellenére is, egyelőre még meghatározható. Előttük rakpartok felparázsló lámpasora, országutak poros jegenyéi. Balról település, jobbról vizek szürke nejlonháta. Nyakszirtjükben az űző szél. Messze mögöttük gyanakvó, véglegesen idegenülő szülői házak. De hát mit keresnének már otthon, kinőtt családi kirándulások, kistestvérek, szófogadások felfeslő világában, most, hogy megkóstolták a szabadságnak ezt a trafikosbódékban kapható változatát, amiről már semmi pénzért le nem mondanának. Valami saját kell. A handabandázás, a rossz cigaretta, az országúti stop, a gondolattörmelékek pöckölgetése: ez saját. Mint az első testi szerelemben: azt hiszik, ők érzik ezt a világon először. Azt hiszik, kivételesek, azt hiszik, kiválasztattak és megjelöltettek. S azok is, mert magukat megjelölték. A trafikosbódékban kapható jelekkel, de akkor is. Olyasféle csapatok voltak ezek, mint a Függőben.