hirdetés

A különlegesről

2015. augusztus 26. - József Attila Kör

Orcsik Roland szőke kislánya, Julcsi (a továbbiakban Hercegnő, szigorúan nagybetűvel) száll ki az autóból, és miközben ők bepakolnak, a kislány megtapasztalja a szigligeti csoda-érzést. „Apa, apa, hát nézd milyen szép!” hangzik, miközben fut be a régen irodaként működő tágas szobába. A JAK-tábor szerdai naplóját Kele Dóra írta.

hirdetés

A kastélyok a mesékben világosak és elvarázsoltak, a való életben pedig visszhangosak és szürkék. Szigliget kastélya kettő az egyben. Minden megvan benne, amiért egy hercegnő beköltözne, viszont Chet Faker és Prodigy is elfér a hajnali 3-as diszkón. Számtalan lépcső, véget nem érő folyosók, egészalakos tükrök, rusztikus fotelek és fel-felbukkanó macskák jellemzik a helyet, ahol a szerdai napon csodák történtek.

A saját köhögésemre kelek, szorít a mellkasom, alattam a lepedő csurom izzadtság, a mellettem fekvő lány riadtan annyit kérdez „are you ok?”, megjegyzi, hogy szerinte tüdőgyulladásom van, majd előreenged a zuhanyzásnál. Napok óta vagyok beteg, a tábor előtt Szerbiában voltam egy fellépés miatt, a megfázásomra még Czinki Feri pálinkája se nyújtott gyógyírt. Később Tóth Kinga patikája megmenti a délelőttömet, azután készülődöm az InstaVers programjára. Kiviszem a kölcsönözhető könyveket, a megírásra váró képeslapokat és azt a kis rózsaszín polaroid gépet, amivel a táborlakókat örökítem meg. A biztonság kedvéért viszek egy könyvet, bár egy percig sem hiszem, hogy lesz lehetőségem olvasni. A könyvet be akarom csomagolni, mint a metrón az idős nénik a Szürke ötven árnyalatát. Nagyon ciki, már majdnem az önsegítő könyv kategóriájába tartozik a kötet, de kifejezetten leköt. (Olyannyira találom kesergőnek még a címét is, hogy ide sem írom le.) Ezzel a programmal, és leginkább azzal, hogy a bejárati ajtó mellett ülök egy lelkisegély-szolgálat szerepét is magamra vállalom: bárki, aki a kastélyba érkezik és problémája adódik, itt elmondhatja. Gondolkodom, hogy kitáblázom, igen, ez az a hely, ahol bármit el lehet mondani. Igen.

Gyors ebédünket rövid macskasimogatással zárjuk, majd Borda Rékával felmegyünk erkélyes szobámba. A helyiség tágas, óriási függönyök keretezik az ablakokat, csak a terasz ajtaja szorul. Elbújunk, itt senki sem lát, Réka kétszer esik le a kinyitható nyugágyról, szitkozódik. Eszembe jut, hogy az első táboromnál Balajthy Ági milyen kétségbeesetten szaladt ki ugyanennek a szobának az ajtaján, miközben bent denevérvadászat zajlott. Felírom a telefonomba, hogy nézzem meg, vannak-e denevérek a szobában. (Később persze elfelejtem, de erről később.)

Folytatódik az InstaVers programja, egyre többen jönnek polaroid képért. Hazavihető emlék, mondja egy fotós lány, aki percekig fotózza a standot, majd elsiet. Egy fiatal srác a barátnőjének küld képeslapot, jó régen nem találkoztak, biztos örülni fog. A kastély előtt szünetet tartok, ez már nem a kajakóma, de még nem a fáradtság, majd begördül egy autó. Orcsik Roland szőke kislánya, Julcsi (a továbbiakban Hercegnő, szigorúan nagybetűvel) száll ki az autóból, és miközben ők bepakolnak, a kislány megtapasztalja a szigligeti csoda-érzést. „Apa, apa, hát nézd milyen szép!” hangzik, miközben fut be a régen irodaként működő tágas szobába. Hercegnőknek tágas szoba, gondosan ápolt kert és ajándék cukorka jár.

Telik az idő, ilyen-olyan feladatokat látok el, majd befut a majdnem szomszédasszonyom is, Jeney Orsi, az Amnesty International igazgatója, csevegünk, feljön velem az esti hajrá előtt átöltözni. Leérünk, már javában működik az italpult, ahol némi támogatás ellenében friss nedűhöz juthatnak a szomjas táborlakók. Alig várom az este tíz órát, akkor végre én álljak a pultba, imádom csinálni, szeretem a pörgést. Végre itt az én időm, de nehezen rázódom bele, a végére már azt várom, hogy mikor zárunk be, főleg, hogy a készleteink fogyóban vannak.

(A titkosnaplók írói nem lehetnek mindig mindenhol ott, így sajnos azt se hallhatták, amikor a pultunk bezárása előtt még beszűrődött egy hang: „ez is csak kibaszott költészet, érted?”)

Zárunk. Elvileg mindennek vége, már nincs is szerda, nem kéne, hogy erről beszámoljak, de igazából minden csak most kezdődik el. Csend van, sehol senki a folyósón, én pedig nem tudok aludni, vagy talán nem is akarok, így a parton kötök ki, bámulom a fekete Balatont, visszabámulnak a horgászok, és azon gondolkozom, tudom-e, hogy mikor voltam utoljára ennyire boldog.

Milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen helyen lehetünk, ahol négyfelé nézve négyféle táj jelenik meg előttünk, ahol a hercegnők miatt tényleg vattacukorból vannak a felhők, ahol minden annyira békés. Hallgatom a szívverésem, nem kívánok ide mást, hosszú kocsiutat szeretnék valahova messze, de ha lehet úgy, hogy a programokra visszaérjek.

Aludni megyek, és eszembe jut, hogy mennyi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy ez így legyen, hogy ez így milyen különleges.

Ma is meg szeretném nézni a napfelkeltét.

Fotó: Bach Máté

Kele Dóra

József Attila Kör

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
R.30 R.30 2015-08-27 20:15

"Jeney Orsi, az Amnesty International igazgatója"

Szal itt is megy az agymosás.
http://spiler.blog.hu/2015/06/23/3-dobbenetes-allitas-az-amnesty-internationaltol