Hogy tovább szűkítsük a teret, még hozzá kell tennem, hogy a szobán belül is csak a legelkerülhetetlenebb mozgásokat voltam hajlandó megtenni. Rozzant, szétfoszlott párnájú fotelemből szinte fel sem álltam, így próbáltam, mint egy orvosi tanácsra, minél jobban elmerülni a belső történések lassú örvényében. Úgy látszik, ez a zavaros szerda olyan sok energiámat emésztette fel, hogy mára teljesen lebénultam. Még szerencse, hogy a kollégium vastüdeje velem lélegzett, életben tartott.

          Azért a tegnapi nap hatására, ha nem is túl látványosan, mégis bejártam bizonyos utakat. Minden egy Vana Tallin-os üveggel kezdődött, amit még a Stasiuk-est előtt vettem észre, miközben borért álltam sorban a Nyitott műhelyben. A bor éppen akkor fogyott el, ezért várnom kellett volna, a beszélgetés azonban elkezdődött, így gyorsan vettem valamit, ami kéznél volt (narancslé) és leültem a helyemre. Az egészet el is felejtettem, de mai önhipnózisom során mégis felszínre tört.

           Ha komolyan megkérdeznek, hogy hol élnék szívesen, és Közép-Európát nem ér mondani, mert már most is ott élek (bár ebben néha elbizonytalanodom), akkor a Balti-tenger partvidéke lenne a válaszom. Egyszerűen vonz az a nagy hideg víz. Tallinban, Stockholmban és Helsinkiben is volt valami legyőzhetetlen őszinteség abban az idegenségben, amit éreztem. Érdekes módon Oslóban ez már csak csupasz idegenség-váz volt, de hát annak nincs is köze a Baltikumhoz. Más helyek meg, ahol jártam, nem is tudom. Például Amerika, az valami olyan dolog ami már nem is Európa, így innen visszatekintve igazából értelmezhetetlen. De Tallin nagyon is érthető, ugyanolyan kiélt arcok vesznek körül mint itthon, ugyanolyan lerobbant lakótelepekkel van tele, még a kosz és az emberek rossz angolja is hasonló, ahogy a szépség melankóliája is, de van benne valami lenyűgöző fáradtság, amitől mégis más. Másképpen életképtelen, mint Budapest. Most ez a legegzotikusabb hely, amit el tudok képzelni. Bármi, ami több, az már túlzás. Csak ennyi, ez jutott eszembe egy véletlenül meglátott likőrös üvegről. Meg persze az a néhány didergős éjszakai séta, amit Emővel tettünk meg a városban. Az orosz üdítő és az észt sör íze, a figyelmeztető táblák, amiken az egyik pálcikaember a másik kezéből éppen kitépi a táskát, a hatalmas méretű Kalevipoeg csoki, a jégtáblák a komp körül, és az a hatvan kilométer Helsinkiig, amit a befagyott tengeren több mint három óra alatt tett meg a hajó.

          Te nem tudsz szeretni! Üvölti egy hang az ablakom alatt. Nincs átvezetés, és nincs folytatás sem, annyira megzavar ez a mondat. Hirtelen elfelejtek minden korábbi gondolatot, és ha nehezen is, de felállok, elhúzom a függönyt. Mint egy festményt, úgy leplezem le ezzel a mozdulattal az esti udvart. Odalent nincs senki, de még mindig hallom a hangját: nincs benned élet! Kicsit megzavarodom, hirtelen nem tudok mit kezdeni ezzel a jelenettel, és főleg magamat nem értem benne. Körülnézek, de minden mozdulatlan, még a szemben lévő épület tetejére sem érkeztek vissza a vércsék, amik minden télen felettünk köröznek. Aztán visszaülök a fotelbe, és az öregkorra gondolok.

          Telefonom csörgése ébreszt fel, kétszer is. Előbb a zaklatott Pollágh számol be tegnap esti kalandjáról, k. kabai lórival ugyanis bemerészkedtek a városba, de rosszul tették, elsöpörte őket egy lovasroham, pedig csak kocsmázni akartak. Mindenesetre ma visszatérnek, és hívnak engem is. Már nem emlékszem a válaszomra, de azt hiszem, a városállamok bukásáról beszéltem neki. Aztán a bátyám hív, hogy találkozzunk valamikor, ám hirtelen nem érzem az időt, így képtelen vagyok tervezni.

          Az újra beállt csöndben visszaülök a fotelbe és felveszek egy könyvet a földről, beleolvasok: Megint elkapta a rémület. A lábába is beköltözött. A karjába, a vállába. Levált róla a lába, a karja, a válla. Többé nem áll fel innen. Nincs, ami felálljon erről a padról. És gyorsan bezárom. Én felállok, amíg lehet, és kinyitok egy üveg sört. Soha nem szoktam egyedül sörözni a szobában, de most jólesik. Szeretnék elálmosodni, de nem megy, lefekszem az ágyra, és újra felállok. Befejezni sem, elkezdeni sem tudok semmit. Holnap talán könnyebb lesz, gondolom, de nem sikerül bíztatni magam. Aztán újra meghallom, hogy valaki kiabál: te még gyűlölni sem tudsz, valld be! Nem válaszol senki, én is csak magamban. Most bárkinek bármit bevallanék.