hirdetés

A lényeg a szív

2013. március 10. - Nyitott Műhely

Finta Laci minden felolvasás után rohan, meglep egy szál tulipánnal. Milyen lehet egy férfinak ennyi nő között? Nekem is nyújtja. Mondom: lila? Rám néz: pirosat akartál? Pirosat. Kikapja kezemből a lilát, hoz egy másikat, ez sem piros, de legalább színátmenet. Pörgetem egy darabig az ujjaim között, amikor újra feltűnik, és kicseréli egy pirossal. Ez ő, a ház ura, a mi gavallérunk. - A Nyitott Műhely utolsó naplóját Nagy Gabriella írta.

hirdetés

Milyen nőnap? Clara Zetkin volt a legrondább nő a világon. Egy ilyen ne mondja meg. Szerintem tehet róla, hogy csúnya. Mindenki tehet az arcáról. Emlékszem, főiskolás koromban – még az elején – én kaptam a megbízást, hogy egy beszélgetőkör plakátjait elkészítsem. Az már nem rémlik, a két meztelen, inas testű férfi milyen előadást volt hivatott hirdetni, a fenti erősen markolta a mélybe bukó kezét, tartotta a szakadék fölött a testet, miközben arcukon szenvedés, de a kacsintós Clara Zetkin  feltehetően nőmozgalomról szóló előadás reklámja volt. Fogtam két óriás kartont, festettem két, egymástól némiképp különböző Zetkint, az egyiket felszeltem centis csíkokra, s a csíkokat merőlegesen a másik képre ragasztottam. Szemből komoly, de ha kicsit ellépsz oldalra, még mintha nevetne is, mint kacsintós pénztárcán a nő. Nem volt semmi értelme, de vicces volt, nem lehetett nem odanézni.

Szombat van, estére össze kell kaparni magam, mint a húszasokat cigire. Maratoni felolvasás lesz a Műhelyben. Mindenütt nő, mondja a cím, és tényleg. Belépsz, a hely dugig nővel. Mondja is egy, jobb lenne mindenütt férfi. Na, igen. Ez a két szó úgy hangzik, mint egy rémálom, amiből hidegverítékben ébredsz. Elképzelem, milyen lenne egyszer arra kelni, hogy körülnézek, és nincs más a földön, csak nő, mindenütt nő. De nem képzelem. Benyitok, nem esek hasra a lépcsőn, jó indítás. A Szépírók estje ez, előre eltervezem, hánytól hányig adok magamnak kimenőt. A nők csinosak, sőt szépek. Okosak, és jól írnak. A toalettek változóak, felsejlik egy bál ígérete, tüllök, lurex, aláomló csilivili, farmer, csipke, bár lennék Vitray.

Beszélgetünk kint a részecskegyorsításról, bent a sorsról, hogy fizikai képletekben leírható minden sorsesemény, az ismert dimenziók száma nő, és igenis fontos, hogy megvan az antianyag, mert hogyan is gondolnánk el ezentúl a rosszat. Az ismeretlen arcok számából úgy veszem, nemcsak egymást hallgatjuk. A nő (és főleg írónő) mint elem sűrűségét oldja jópár férfi is. Figyelek szomorú verset, hallok részletet egy Erdős Renée-regényből (épp az a pillanat, amikor a főhős hírét veszi, hogy szakításuk után szerelme, Bródy Sándor önkezével próbálta kioltani életét), prózát erős mondatokkal és egy Facebook-dolgozatot, melynek alkotója nőíróideáljait méltatja. Finta Laci minden felolvasás után rohan, meglep egy szál tulipánnal. Milyen lehet egy férfinak ennyi nő között? Nekem is nyújtja. Mondom: lila? Rám néz: pirosat akartál? Pirosat. Kikapja kezemből a lilát, hoz egy másikat, ez sem piros, de legalább színátmenet. Pörgetem egy darabig az ujjaim között, amikor újra feltűnik, és kicseréli egy pirossal. Ez ő, a ház ura, a mi gavallérunk.

A naplóírók utolsója vagyok. Egészen egyszerű képlet. A Litera (ez esetben én) felkérte a Nyitott Műhelyt műhelynapló írására, aki (ez esetben Bán Magda) visszaosztotta a lapokat, és a műhely barátait, programjainak rendszeres fellépőit bízta meg az egyes napokkal*, amely napoknak - nem véletlenül - a felkért szerzők szereplői is voltak. Nagyjából az történt, hogy felkértem magam, hogy magamról írjak. Mindenütt ön. De félre a részecskékkel!

A lényeg a szív, hogy van-e valaminek szíve. Egy helynek, életnek, kapcsolatnak, beszélgetésnek, dinnyének, fejes salátának, embernek - férfinak és nőnek. Ennek a helynek van. Sokszorosítani kéne. Legyen Finta-szabadalom, műhelylánc, vegyünk neki egy szigetet, egy várost, ahol mindenki boldog, ahol meg lehet pihenni, értelmes dolgokról értelmesen beszélgetni, égni ezer fokon, fűteni, mint egy kazán, élni, otthon lenni.

De megfogadtam, hogy nem zengek hozsannát, inkább elmesélem, mi lett a virággal. A felolvasás után kissé zavart, ám annál egyértelműbb mozdulattal bedobtam a táskámba. Nem jutott eszembe otthon, sem éjjel, sem reggel, csak valamikor délelőtt. Kikotortam a táska mélyéről szegény megtört tulipánom, vízbe tettem, lemondhatnék róla, de megérdemli a reményt. Órák teltek el, erőre kapott, a bimbó kinyílt. Összetörtem, de meg sem kottyant neki. Valahogy ilyen ez az egész. Nem múlik el.

Tulipán

Nagy Gabriella

 

* A Litera több programsorozatot is futtat a Nyitott Műhelyben. A havonta jelentkező Előhívás, Írómozi és az évente egyszer megrendezett Képmegnyitás mellett régebben Egy világnézeti klub címen is tartott beszélgetéseket. 

Nyitott Műhely

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.