A másik muszáj külső kényszer, azaz ahogy apám mondaná, pekuniális okai vannak. Noha nem voltak írói ambícióim, írni kezdtem, mert pénzre volt szükségem, és a kilencvenes évek elején az áldott kornak, a virágzó butikos világnak már bealkonyult. De szép is volt pedig, amikor a feketegazdaságban citromsárga-, pink- és narancsszínűre festhettem naponta 2-300 aprócska, mikimauszos kislányszoknyát, bermudácskát, ingecskét és világos homokszínre a répaszabású nadrágokat, férfiingeket. (Feketére soha! Azt nem vállaltam.) Sajnos némely holmit vasalni is kellett, minden nap órákig álltam a két bakra helyezett asztallap fölött, forró, gőzölő vasalóval a kezemben, az ablakokon dőlt be a 100 fok Celsius, és az Andrássy út zaja. Én pedig éjjelente magamtól felébredtem kétóránként, amikor új festő-programot kellett indítani a mosógépen. Boldog idők! Álmomban is tudtam, mit kell tenni.

 

De aztán eltűnt a butikos Sándor, a többi is mind, és jöttek helyettük a kiadók. Akkor éppen az volt az üzlet, ha nem is nagy, viszont ehhez már valami szellemi háttér is szükségeltetett, jobb esetben mindkét részről. Egy szép napon telefonált egy ilyen kiadós ismerősünk, hogy András írjon nekik románcot. Szerencsére én vettem fel a telefont, és mivel tudtam, hogy ő képtelen nemet mondani, ami pedig gyakran a leghőbb vágya lenne, azt állítottam, hogy nem ér rá, én viszont igen. Két hét múlva kellett szállítani a könyvet, Judith Joplin álnéven írtam, volt eleje, közepe, vége, olvastán szem nem maradt szárazon – és beindult az üzlet. A diszkréten szerelmes regények után novellák következtek, amelyeknél szintén az volt a fő szempont, hogy a szerelmesek a sok zűrzavar és bánat után – az előbbi főként a férfiakat jellemezte, míg a bánat a nők privilégiuma volt – egymáséi legyenek. Ennek viszont, ha jól emlékszem, már tíz-tizenkétezer karakter körül be kellett következnie. Keddenként leültem tehát a kertben az eperfa alá, elrévedtem és megírtam a heti penzumot, a heti pénzt. Ha arra gondolok, hogy milyen gyorsan menne ma már ez számítógépen, ha még kellene ilyesmit írni, elfacsarodik a szívem. Boldog idők! Álmomban is tudtam, mit kell írni!

 

Számos álnevem közül, kedvencem volt Szekszárdi Piroska, amit lányom ajánlott látván, hogy éppen szekszárdi vörösbort iszom írás közben ott, az eperfa alatt. Bár lehet, hogy ez már a „női témák” koromban volt, és a Népszabiban használtam. Akkoriban nagy hasznát vettem tapasztalati gasztronómiai érdeklődésemnek és invenciózus tűzhely körüli tevékenységemnek, valamint annak, hogy barátaim beajánlottak a Cosmopolitan-hez, így túlkoros Cosmo-lányként ontottam receptjeimet többnyire nagyon trendi, de mindenképpen anorexiás olvasóimnak. Aztán jöttek az interjúk, némi próza, újságírói feladatok, és volt barátnőmmel közösen a Nagymamakönyv. Most is muszáj lesz egy hasonlóan hasznos könyvet írnom, nem is esne nehezemre, csak ne kellene kiadóval (és barátnővel) találkoznom…

 

Száraz, majdhogynem sivatagos tájra kanyarodtam, kevésbé költőien szólva: unalmas területre keveredtem, amikor meg akartam magyarázni, miért is megy nekem nehezen ez a nyilvános naplóírás.

 

A verseim mind váratlanul születtek. Isten látja lelkemet, nem akartam verset írni. Csak megálltam egy nyári délután a kertben, a fürdőszobából léptem ki éppen, és ezt hallottam (láttam, éreztem) átsuhanni valahol (magam fölött, magam előtt, magamban):

 

Talán
a spanyol király kertjében, ahonnan menekülnünk kellett a gardéniák közül, végig a leander-allén,

 

és átvágtam a kerten, de úgy, mintha távvezérelt robot lennék, leültem a számítógép elé, leírtam sorról sorra minden gondolkodás, latolgatás nélkül valamit, ami vers volt. Ettől kezdve egy évig folyton csak írtam, mindig így, minden szándék nélkül, gondolkodás, latolgatás nélkül, otthon és vendégségben, itthon és külföldön, szárazon és vízen, festőállvány mellől egy kép festése közben felkelve. Különös év volt, alig emlékszem rá, pedig nem volt rég. Megszületett egy kötetnyi vers. Mentségemre szolgáljon: parancsra tettem. Csak ne kellene kiadóval találkoznom…

 

Hogy ma mi volt naplóra érdemes? Lett volna valami? Mindjárt reggel felderített (mosolyra sarkallt) a kondenzcsík, amely üstökös ezüst csóvájának tűnt az első téli kék égen. Eszembe jutott róla a Hale Bopp üstökös, amely akkor ragyogott fenn, amikor első unokám Marci született. (A tudatlanok kedvéért meg kell jegyeznem, négyen vannak, a fent említett tízéves, és a kisebbek, Ádám, Barnabás, Aliz). A kórházból jó hírek érkeztek, betegünk olyannyira jobban lett, hogy kottát kért, dolgozni akar. Föladtam a postán a befizetéseimet, az ablak mögötti nő, megint mély részvéttel nézett rám az összeg láttán. Elmentem a Tanácsba lakásfenntartási segélyt kérni. Tavaly alkalmasabb voltam a feladatra, sokkal elesettebb voltam, fájt a torkom. Felhívtam a fogorvost, hál’ az égnek konferencián ült éppen. Nyertem egy kis időt. Amúgy az időnyerés nem nagyon megy. Meg vannak számlálva az évtizedeim.

 

Ja, és szokás szerint meghallgattam ebédhez (brokkoli fokhagymás majonézzel, rosejbni) Konrádot, Fenn a hegyen napfogyatkozáskor. Nagyon élvezem, hogy minden szava fontos. Mármint úgy olvassa, hogy hallom, neki fontos. Ő is a nárcizmus áldozata, mondta rá egyszer egy barátom. (Ez undokra sikeredett itt a végén, bocsánat!)