Az első bizonytalan lépések ma is a fürdőszobába vezettek, kollégiumi lakosztályunk anyaméhébe, erre az egyetlen helyre, ahol dilemmáinkhoz megoldó képletet kaphatunk, ami ugyan még nem a megoldás maga, de az első lépés egy végeredmény felé. A tükörbe úgy néztem, mint a komoly kamaszfilmek öngyilkosjelöltjei, s talán valóban ki is mondtam: ennek most kell véget vetni. Azonban ez a sasadi szanatórium már szinte minden emberi érzést letompított bennem, többek között a szuicid hajlamot is, így végül csak a szakállamat vágtam le. A mosdókagylóba nézve még felderengett előttem egy szó, szőranya, ezt viszont túl direkt jelnek éreztem, így nem is hittem el.

          A tegnapi kocsmán ma túllépni egy langyos tusolással sikerült, ami tulajdonképpen meditatív aktus, főleg ha arra gondol az ember, miközben az előttünk itt lakó család (igen, ez műintézményünk családi szintje, mi csak véletlenül kerültünk ide még zsenge ifjúságunkban) csempematricáit kapargatja hosszú évek dühével a szívében, hogy van-e lokális, részleges lélekvándorlás egy hely különböző lakói között? Választ most nem kapok, viszont egy hang azt suttogja, lépj ki az életbe. S én így is teszek.

          Mielőtt azonban a külvilág részletes leírásának nekilátnék, úgy érzem itt az idő, hogy bemutassam lakótársaimat. Először Laciról kell beszélnem. Családfája, mint mindannyiunknak, a legérdesebb magyar valóságban gyökeredzik, s ágai között a paraszti fantázia kitalált nemes őseinek fönnakadt díszmagyarjait lengeti a pusztai szellő. Ezért nem is véletlen talán, hogy filozófus, közelebbről a politikai filozófia szépreményű doktora vált belőle. Ha leszáll az éj, azonban úgy pereg le róla a tudomány, akár a vakolat, ilyenkor Szüszünek kell szólítani, mert így ismeri a budai alvilág.

           A szoba harmadik énje Dani, aki fiatal kora ellenére dúskál az élettapasztalatban, így még a vele egykorúak is bácsizzák. Karcag szülöttét sötét kun árnyak lebegik körül, néha még maga Illyés Gyula is. Forradalmár ő, ha van rá alkalom, focimeccsek, koncertek s a passzív ellenállás veteránja.

          Azt azért hozzá kell tennem, hogy egy ideje egyikük sincs itt, de szétválasztásunk bizonyára csak egy újabb kísérleti módszer, amit a kollégium orvosi kara dolgozott ki.

          Visszatérve a korábbi szálhoz, a fürdőszobai hang tanácsát megfogadva kiléptem az életbe. Most is, mint mindig, ez először enyhe szédülés formájában öltött testet. Mire a lakóhelyemet az autópálya túlpartjával összekötő felüljáró közepéig jutok, káprázik a szemem, és már enyhe hányingerem is van. Nem bírja a belső tér mozdulatlanságához szokott test elviselni a Budaörsi út hirtelen áradását. Azért felkapaszkodok egy buszra, nem tudom melyikre, de ez mindegy is, a lényeg az, hogy valami ragadjon el. A körtér ezután már a nyugalom szigete, még felásva is. A járókelők között Móricz Zsigmond álldogál, köszönök neki, de válaszra sem méltat, csak köp egy acélosat az egykori Hadik felé.

          Három célom van a mai nappal, egyik sem túl komplikált, de éppen elég nehezek a hét elején. Ebédelni, kávézni, és egy könyvet venni, ez minden, de jó pár órába telik mégis megvalósítani. Ráadásul átmegyek Pestre, amit valahogy már a Fővám térnél beterít a baljóslatú köd. A látótávolság szinte nulla, szótlan a dermedt tömeg. A budai úri nép összeroppanva vánszorog visszafelé. Mintha egy pillanatra Pollágh falfehér arcát látnám felbukkanni, de mégsem, vagy nem is tudom. A gomolygásban most megint mindenki magányos, én meg végképp nem értek semmit. Itt valami történt tegnap, gondolom, de eszembe jut, hogy ez a nap újra hétfő, és ettől megnyugszom kicsit.

          A jókedv az Írók boltjában vár, néhány mosolygó eladó és a keresett könyv formájában. Még tíz százalék kedvezményt is kapok, amiből futja majd kávéra, s megköszönve a fél óra nyugalmat kicsit magabiztosabban lépek ki az utcára. Már az sem zavar, hogy sétálás közben bőrig ázom, még büszke is vagyok gyógyíthatatlan esernyőfóbiámra. Hazafelé véletlenül összefutok a Turiszt büfé előtt Bajtai Andrással, aki mostanában állítólag rémképeivel házal, és tényleg, éppen tegnapi brutális álmát próbálja rásózni néhány söröző egyetemistára. Váltunk pár szót, megegyezünk valamiben, de miután elválunk, már nem vagyok biztos benne, hogy mindez megtörtént.

          Aztán visszatérek a szobámba, megiszom egy liter tejet két húzásra, majd lefekszem egy fél órára az ágyamra. Nem aludni akarok, csak egyszerűen erre szükségem van, hogy tényleg elhiggyem, eljutottam valahova.

          Ahogy letelik a harminc perc, odaülök a géphez, most még szétszórt vagyok, de az írás kicsit összerak. És főleg az a tudat, hogy nemsoká találkozom Emővel. Addig viszont még van egy kevés időm, amivel gazdálkodhatok, hirtelen beugrik valami, elindulok. A kijáratnál megállít a portás, azt mondja, ma éjjel nem kéne kimennem, nincsen túl egészséges színem. Nem válaszolok neki, mert ezt már én is tudom. Megtisztulva akarok Emőhöz eljutni, ezért útközben keresek egy kuruzslót, hogy vágjon eret rajtam.