Zoli ma megkérte a kezem.

Nem hittem el, hogy komolyan gondolja. Pedig elmondta párszor. Ostromolt egész nap. Hívott. Írt. És csak kérdezte, kérdezte, kérdezte. De én továbbra sem vettem komolyan. Pontosabban komolyan vettem, csak nem tudtam mit válaszolni  

[2010.05.18. 22:23:23] Török Zoli: Noooo, mondj már egy igent!!! Semmire nem kötelez, de én örülnék neki. Majd így teszem fel a kérdést: ha komolyan megkérném a kezed, akkor komolyan igent mondanál?

[2010.05.18. 22:24:52] (M)ágnes Klára: Majd ha komolyan megkéred a kezem, akkor majd komolyan válaszolok.

[2010.05.18. 22:25:25] Török Zoli: De én csak egy pici kis igent szeretnék... És komolyan kérdezem egyébként. Még ha nem is hiszel bennem.

Én hiszek a Zoliban. Mindig is hittem.

De hát ez azért már mégiscsak furcsa. Hogy Ő meg hogy Én. Hogy Ő meg Én egy pár vagyunk. Vagyis a pár nem jó kifejezés. Mi együtt vagyunk. Ez sem jó. Mi egészek vagyunk. Vagyis együtt lehetünk csak egészek. De hát mit szól hozzá az Uram? Mert eddig mindenhol csak rejtegettem ezt a Zolit. Mindenhonnan előhúztam, ő meg mindenhova követett. Mert a Zoli az Életem. Mert a Zoli az Édesem. Mert a Zoli a Mindenem.  És a Zoli szeret engem. Én meg imádom őt. Annyira, de annyira...

[2010.05.18. 23:33:17] (M)ágnes Klára: Nem tudom, lenne-e merszem megtenni. Lenne-e merszem újra elkezdeni mindent, újra felépíteni egy életet. Bár mindig is azt vallottam, hogy egy házasságban nincsenek egyenlők meg egyenlőtlenek. Valahol a házastársak hiányt töltenek be a másikban, egymás gondolatát egészítik ki, egymás céljait támogatják, célt adnak a célnak, és ezáltal közösen gazdagodnak is. Valahol egyek lesznek, és mégis mások. Valahol ezt kerestem én is mindig. Gondoltam, jól választok, de azt hiszem, már régesrég rájöttem, mégsem. Hiányzik valami. Valami olyan adalék, hozzávaló, fűszer, ami nélkül nem igazi, nem elég zamatos, nem elég tartós a házasságom. És attól félek most, hogy valami hasonlóra találtam. Egy olyan ízre, amit eddig még nem éreztem sehol. És nem a kimondott igen a félelmetes, hanem a nem az eddigi életre. És az igen előtt a nemet kell kimondani. Fel kell dolgoznom a múltam, meg kell erősödnöm a jövőhöz. És vagy vesztek, vagy legyőzhetetlen leszek. Vagy vesztünk, vagy legyőzhetetlenek leszünk. Azt nem tudom, összeomlik-e az életem az igen után, nem tudom, kártyavárat építenénk-e, vagy egy biztos épületet, nem tudom, megrepedne-e a kis burkom, amiben eddig éltem, vagy kapok még egy esélyt az élettől. Hogy most kezdenék el élni, vagy eddig volt az élet, hogy ez egy sakk-matt játszma lenne vagy bicikliverseny rajt-cél győzelemmel... És ha feladnék mindenem, cserébe lennél a Mindenem?

[2010.05.18. 23:36:58] (M)ágnes Klára: Követsz?

[2010.05.18. 23:37:03] Török Zoli: Követlek.

[2010.05.18. 23:44:56] Török Zoli: Mondom: én nem siettetlek. Hagyok időt gondolkodni. Emlékszel? Mindig is hagytam. A múltban, a jelenben és a jövőben is. És továbbra is úgy gondolom, még rengeteg időnk van. Rengeteg időnk volt, rengeteg időnk van, rengeteg időnk lesz. A hely soha nem lehetett probléma: az idő sem lehet az. Abban biztos vagyok, hogy jól kijönnénk egymással. De az is biztos, hogy más lenne, mint eddig volt. Neked is, nekem is. Más szituáció lenne a közös szituáció is.  De több minden miatt én tényleg döntöttem. És érdekes lenne az első esténk is közösen. Az sincs kizárva, hogy mindketten sírnánk. De én tényleg csak annyit akarok, hogy tudd, van egy ilyen lehetőséged. Ami nem kötelességed. És bárhogy is lesz, továbbra is csak azt tudom mondani, számíthatsz rám. Bármiben. Mindenben. Mert nagyon jó Veled. Mindenhogy jó. Ha csak nézhetlek, nekem már az is jó. Ha Hozzád érhetek, az is jó. Amikor nem lehetek Veled, de tudom, hogy gondolsz rám, az is jó. És ha Veled lehetek napokig: no, az aztán az igazán jó.

Ugye, hogy imádnivaló  ez a Zoli? Most akkor mit válaszoljak neki?

Aaron Blumm