Szellőztető az kell, elismerem. Node, nem minden áron, mert például vannak olyan elvetemültek, akik azt tervezik, hogy egy végtelen hosszú, kígyózó alumínium csövön távozzon a Ráday utca valamely étterméből az égett zsírszag, ezért kivájják a falat, éppen Závada Pali bejárati ajtaja előtt, rosszarcú overallosok ütik kőműveskalapáccsal a foszlós téglát, tökig ér a vörös por, teljes folyósószélben mered a rideg állvány. Nohát. Közelharcban nem vagyok jó, inkább szeretem fenyegetőzéssel elintézni a konfliktusokat, most is ezen vagyok, súlyos pillantásokat vetek a segédmunkásokra, mindhiába, nem takarodnak – marad a pótlépcső.
A megrázkódtatást hamar kiheverem, ugyanis bemutatkozhatom Závada Jancsikának, aki három és fél hónapos, üde tekintetű, szívmelengetően széles mosolyú kisember, ahogy visszamosolygok rá, egészen komolyan elhiszem magamról, hogy lehet engem szeretni.  
Különben rövid az első etap, azonnal robogunk Pápára fölolvasni, Veszprémig minden kóser, onnantól viszont Bozsik Petya átveszi a koordinálást, a biztos kéz, mondanom sem kell, csak látszat, hamar gyalázatos térképbogarászás kezdődik, a Bozsik-mantra kevéssé szakrális, sokkal inkább puritán: "valahol, Palikám, asszem, le kellett volna fordulni balra".
Az Esti Kornél kávéház igényes, komoly hely, olyan estsorozat van ottan, hogy egy tiszteletbeli JAK-tag kiválaszt egy nyulat, és azzal együtt referál, legutóbb Kukorelly volt Keresztesi Jóskával, Pali és utánam meg Parti nagy lesz Varró Danival - edzem magam az alázatra: jó kis derékhad.
Az est kellemes és szellemes, jó felépített és tartalmasan szórakoztató, körülöttünk a literatúra rajongó közönsége, csillogó szemek, nekünk köszönhetően a kortárs irodalom végleg megvetette a lábát Pápán. Szuperlatívuszok nélkül torzítana a krónikám, a terhes és nevetséges szerénység pedig csak hátráltatna, úgyhogy a pontosság jegyében elmondom, hogy a remek, de nem túl direkt oda-visszautalásaink miatt érdemes elkérni a fölvételt a pápai városi tévétől, a félelmetes ritmusváltások, a sziporkázó humor, a megannyi érdekesség, legkevesebb azt mondhatom, példaértékű. Közönségünk legjava még vacsorázni is velünk tart, Iván bácsi, nyolcvankét éves, nyugdíjas főkönyvelő azonnal megvendégel egy száraz Martinire, majd fölvilágosítást ad az országos mobil-lefedettségről.
Hiába, ahogy klasszikus mondja, csak egészség legyen és térerő.
Ötezer forintos kérdés: Bozsik kormányossal eltévedtünk-e hazafelé? Az A és D válasz egyaránt igen, a B és C is igen, de azzal a megengedéssel, hogy utóbb meglett a helyes út.
Licike természetesen állandó éjszakai ügyeletes, Závada Jancsika gyomra éjjel is dolgozik, ehetnék a drága. Éppen jóllakik, mikor hazaérünk, az altatás ránk marad, de Janicska az apja fia, nem vet gátat az italozás elé, már a dugó pukkanásakor szunyókál, jól nevelt gyerek, érti a csíziót, hiszen apa vezetett hazáig, hát most muszáj neki is nektárral öblítenie.
Hajnal háromig nyomjuk, irdatlan sok irodalmi pletyka, Nádasdy tanárúr előadásának egekig magasztalása, a hét kulturális eseményét akkor máris kikiáltom (milyen szépen csordogál az élet!), Nádasdy Ádám: Miért változik a nyelv? című előadása a Mindentudás egyetemén: cicerói retorika, összefogottság és humor, egyszóval zsenialitás. 
Lici egy jó kávéval próbál reggel lelket lehelni belém, miközben Misi, Lici négyéves kisfia, arról mesél, hogy Jancsika még kicsi, de már nemsokára megnő, és ha szárbaszökken kicsikét, az azért különösen jó, mert játszik majd ővele. Áldásosan bólintok, hogy bizony. Misi tegnap fogorvosnál volt, mára szerencsére már minden rendben, de előfordul, és ez már sokkal keményebb dolog, hogy a fiúknak a kukiját is meg kell vizsgálni; és az nem jó, mondja - ismét nincsen ellenvetésem, de még mennyire, hogy nincs. Később, kávézás közben Misi arról érdeklődik, hogy én szoktam-e hányni. Lehetőség szerint igyekszem elkerülni, mondom, de néha mit van mit tenni. Tehát igen, foglalja össze Misike, valószínű, hogy hányni mindenki szokott.