hirdetés

Belépés

2006. október 06.

A megtalált idő

2006. október 7. - Dunajcsik Mátyás

...mert a törékeny külső mögött a Nyugat Fehér Boszorkánya rejtőzik, aki úgy képes beadni az orvosságot a legrakoncátlanabb gyereknek is, hogy az közben meg van győződve róla, hogy ribizlilekvárból torkoskodik, ráadásul önszántából. Mire a gondolatmenetem végére érek, már csak a szekció utolsó előadásából kapom el Tábor Ádám óvatos megjegyzését, miszerint lehet, hogy Térey éppen olyan nagy költő, mint Ady, de ebben még nem vagyok biztos.
          Mikor tegnap éjszaka valamilyen isteni csoda folytán mégis álomra hajtottam a fejem Combray-i könyvtárszobám nyugodt magányában, a mai előadás miatt szorongva, Bajtai András barátom verssoraival a fejemben aludtam el: Ez az utolsó éjszakám, holnap mondanom kell valamit, talán néhány szemérmetlenül őszinte mondatot a tengerről, talán csak fehér szavakat ezekről a boldog romokról, és akkor könnyen elfelejtenek majd.
          Aztán végül elég könnyen ébredek, mintha a tegnapi Lynch-hangulat csak egy múló álom, vagy egy különösen unheimlich film lett volna: a napfény is visszatért az Egyetem térre, és végre az előadásokból is értek valamit, bár lehet, hogy ez annak tudható be, hogy a szervezők erre a napra csoportosították az irodalmárokat.  Mindenesetre, amikor Margócsy István elkezd beszélni a magyar irodalom filozófiátlanságának téziséről, már a vörös tapéták sem tűnnek olyan ijesztőnek, helyben vagyunk, gondolom magamban, ezen az emberen látszik, hogy szeret olvasni.
          Margócsy alaposan elveri a port Lukácstól kezdve a romantika gondolkodóin keresztül mindenkin, aki szerint a magyar nyelv nem volna alkalmas a filozofálásra, és ez így rendben is van: ugyanakkor van egy olyan sanda gyanúm, hogy mostanra már eléggé átbillentünk a ló túloldalára, hiszen a magyar irodalom filozófiátlanságának tézisével szemben mára már eléggé erősen tartja magát az a közvélekedés, hogy aki nem abszolválta legalább (!) a Wittgenstein-, Szegedy-Maszák-, Heidegger-, Kulcsár-Szabó-, és Derrida-összest, annak nem sok keresnivalója van hazánk kortárs irodalmában, nemcsak íróként, de még olvasóként sem. Talán ezért is választottam én a témámnak Tóth Krisztinát, akinek a versei még a sarki fűszeres nénit is képesek levenni a lábáról, no nem mintha a macskaszemű költőnő (most jöttem rá, hogy ez nem is Pollágh, hanem Sopotnik Zoltán találmánya) valami populár-lektűrírónő volna, hanem azért, mert a törékeny külső mögött a Nyugat Fehér Boszorkánya rejtőzik, aki úgy képes beadni az orvosságot a legrakoncátlanabb gyereknek is, hogy az közben meg van győződve róla, hogy ribizlilekvárból torkoskodik, ráadásul önszántából. Mire a gondolatmenetem végére érek, már csak a szekció utolsó előadásából kapom el Tábor Ádám óvatos megjegyzését, miszerint lehet, hogy Térey éppen olyan nagy költő, mint Ady, de ebben még nem vagyok biztos.
          Nos, én a magam részéről az ezredforduló Ady-díját megosztva adnám Keménynek és Téreynek – Kompország Köztársasági Héjanász-rendje a Fájdalmas Kereszttel –, de ez ellen szerintem Tábor Ádám se tiltakozna olyan nagyon. Az előadás végeztével lemegyünk a kertbe ebédelni, végre én is része vagyok a tegnapi Renoir-képnek – déjeuner sur l'herbe –, az étel kitűnő, a pincérek udvariasságán azonban lehetne javítani. (Ezen azért is csodálkozom, mert a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai aztán igazán tudhatnák, hogy a magyar írók mennyire érzékeny viszonyt ápolnak a pincérekkel, az én egyik első novellám is, ha jól emlékszem, pincér-novella volt, a nagyokról meg aztán ne is beszéljünk.) Mire az ebéd utáni cigarettához érünk, az árkádok alatt föltűnik Márió és Pollágh alakja, akikkel végül együtt kaptatunk fel megmérettetésem helyszínére, ahol az egyetlen célom: könnyednek, de nem könnyűnek találtatni.
          Hogy ez mennyiben történt így, azt igazából nem tudnám megmondani, mindenesetre úgy tűnt, hogy azt, amit mondani akartam, sikerült világosan előadni, és ezzel kapásból beelőztem a tegnapi nap egy-két filozófus-előadóját. Persze jogosan merültek fel mindenféle kételyek a szövegem és a művészetelmélet viszonyával kapcsolatban, azonban mindezekért kárpótol Réz Anna megjegyzése az előadás után, miszerint engem hallgatva újra kedve támadt Tóth Krisztinát olvasni; ha pedig ezt sikerült elérnem, akkor ennyi nekem bőven elég is. Egy híres karmester mondta egyszer, hogy onnan tudja, hogy egy koncertet tényleg jól sikerült levezényelnie, hogy a végén nem azzal jönnek oda hozzá, hogy te öregem, milyen veszett jól dirigáltál ma este is, hanem azzal, hogy barátom, azért meg kell hagyni, hogy ez a D-moll szimfónia egy igazi remekmű. Hát, ha irodalomról beszélek vagy írok, nekem is valami ilyesmi volna a célom: átadni azt az örömöt, izgalmat és lelkesedést, (vagy alkalomadtán dühöt, fájdalmat, ölhetnéket), amit egy irodalmi mű képes kelteni bennem, ha pedig ez a lelkesedés éppenséggel az agyam elméleti tekervényeit bizsergeti meg különös intenzitással, mint ahogyan az a Vonalkód első olvasásakor történt, akkor talán nem is szerepel olyan alaptalanul a "művészetelmélet" szó a szövegem címében.
          Az éjszakai Pestszentlőrinc vidékies utcalámpái közé hazaérve anyám fejedelmi lakomája tárul a szemem elé a konyhában: főtt tojással megrakott párolt brokkoli sajtmártással, hajában sült krumpli, mustáros pecsenye, sült hagyma-, répa- és gombaszeletek, tejfölös uborkasaláta, plusz egy óriási rakás palacsinta, hozzá darált dióval és frissen befőzött lekvárokkal – az egész megérdemelné, hogy tizenöt oldalon keresztül laudáljam a látványt Marcel Proust stílusában, ehelyett azonban inkább az ízre koncentrálok, miközben az egész hetes fáradtságomtól tompa aggyal magamba tömöm az egészet. Már majdnem megfeledkeztem róla, hogy elvileg hétvége van.
          Apropó, hétvége, gondolom magamban, igazán itt lenne az ideje, hogy a hétfőn lemásolt filmet végre megnézzem, különben bele fogok csavarodni a folyamatos munkába, ezért minden kötelezettségemet félredobva beteszem a lejátszóba a Lucky Number Slevin  című kafkai ihletettségű gengszter-rejtélyfilmet, és csodálkozom, hogy a gyönyörű Lucy Liu képes mosolygós, végtelenül bájos halottkémet is alakítani, nemcsak Hattori Hanzo-pengeéles szemű maffiakirálynőt. A számításom beválik, bár a filmmel hajnali fél egyre végzek, mégis kedvem van újra élni, nem érzem úgy, hogy az Idő megállíthatatlan hömpölygésével végleg maga alá temet, megtaláltam a magam idejét.  
Dunajcsik Mátyás
hirdetés