1.
     Este hat, Libella. A pultnál Jánossy, reméltem, hogy nem úszom meg a napló-időszakot nélküle. Sajnos nem sokat mutat fel magából, odarikkantja, hogy helló Orsika, pár figurának bemutat, mint a húgát, aztán újra rágyógyul a kártyalapokra, és veszít, veszít. Agyamba vág legutóbbi párbeszédünk. "Parasztleány, neked mi jut eszedbe a Deltából?" – szegezi nekem szúrósan. "Kudlik Juli" – kezdem – és rázendítettem volna gyerekkori rigmusaimra, hogy én kudlok, te kudlasz, mikor dühödten közbevág. "Nem, nem. Annak a két alaknak kell bevillannia, akik az elején, a zene alatt vonulnak a hóban." – vonja össze tekintetét. Megnyugtatom, hogy őrájuk is emlékszem, mire magához ölel: "Nos, Orsikám, az a két ember én vagyok."
     2.
     Reggel – Ludwig. Hosszú hetek óta az első munkanapom. Érzem, hogy felpezsgek, élvezem a közeget. A büfében is örülnek nekem, el sem tudták képzelni, mi lehet. Baksa Soós Vera barátnőmmel kibeszéljük az életünket, ajánl nekem egy remek interjúalanyt, de erről majd holnap. Kedvemre való, hogy végre tevékenykedhetek, tér vissza a szín az orcáimba. X. küld nekem egy intelligencia-tesztet, mert szerinte bajok vannak velem. Elárulja, hogy neki 157 pontja lett, azaz az emberek 99 százalékánál intelligensebb. Nekem 106 pont jött ki (szerencsére nem 107!), és csupán az emberek 67 (hát ez se 66!) százalékánál jobbak a kondícióim. De ez szerintem hülyeség. Elkezdtem én magam is összeállítani egy tesztecskét, aki azon átmegy, csak azzal állok szóba. Első feladat: Melyik illik legkevésbé a számsorba? a. 66 , b. 21 , c. 33 , d. 107
     3.
     Délután Odeon kávézó, Ritával és Asherrel tárgyalunk a forgatókönyvről. Ekkor kezdek megint a rozék felé kacsintgatni, és érzem elveszek. Következő snitt a már emlegett Libella, ide jő le kedves haverom, Török Ákos, aki egészen megdöbbentő dolgokat mond nekem. Hogy én vagyok számára a pozitív példa, hogy így is lehet élni, és hogy szeretné mindezt a jót tőlem eltanulni. Javaslatomra kirendel háromszor három deci bort, kezdésnek nem rossz. Azért megnézem őt magamnak egy év múlva… Beszélgetés közben sms Biogyereknek. Lényege, hogy fog ő még a taknyában zokogni utánam. Felhív, a Cha-cha-chába invitál, kilencre át is érek. Czifrik már ott, ordas lealázásomba kezdenek, körülbelül erre számítottam. Tíz körül a többiek el, mi akkor már a magánélet sűrűjében, átvágunk a Stexbe. Kezdem pokolian érezni magam, Biokölyök vádjai alatt összeroskadok. Zanzásítva: Nagyon különbözőek vagyunk. Engem tulajdonképpen nem lehet elviselni. Iszom. Dohányzok. Tróger vagyok. De nem ezek az igazi problémák. Hanem hogy nem fogom fel, mit jelent a szó, párkapcsolat. Hogy hideg űr árad belőlem. Hogy nem lehet velem kommunikálni. Hogy elfeledkezem mindenről, ami nem engem érint. Ezért nem lesz az életben egy normális kapcsolatom se. Mindenki ki fog hajítani. Olyan vagyok, mint egy báb, akaratnélküli, ide-oda lehet tenni. Ide-oda is tesznek. Nem intézem a dolgaim európai emberhez méltóan. Nagyjából ennyi. És már hajnal, nem bírom hallgatni, taxit fogok. Közben arra gondolok, nagy hülye voltam valóban. belemásztam valamibe, jól megkavartam, elcsesztem teljesen, a szokásos módomon, kényem-kedvem szerint. És végül a felelősség sem érdekel. "Fogalmad sincs róla, mi a szeretet" – mondja még. És én aztán ülök otthon a konyhában, hajnal lesz, és azt veszem észre, hogy hullanak a könnyeim.