Tegnap délután a vénséges vén éjjeliőr a sorompó előtt dohányzott. Mondtam, bemennék. Csak úgy. A hegyeket nézte. Azt mondta, hogy tegnap, úgy hajnali öt felé, szólt neki az öregasszony, hogy eltűnt a denevér. Azt mondta, körbejárta az üres medencét, de csak a gesztenyefa leveleit találta. Az aggastyán ennyit mondott. Egy szóval sem többet. Álltam mellette és hallgattam. Cigarettáztunk. A hegyeket néztük. A fákat. A kastélyt. Most először a szemembe nézett. Elpöccintette a csikket, és belépett a kapusfülkébe. Kihúzott egy fiókot, előkotort belőle egy alaktalan cigarettásdobozt. Kijött a sorompó elé. Körülnézett. Lassan a nadrágzsebembe csúsztatta. Elpirult. Akkor még nem tudtam, mit keresek. A dobozhoz meg nem mertem nyúlni.

A kastély öreg volt, mint ahogy az öreg kastélyok öregek. Vénséges vén volt, mint amiképpen az éjjeliőr is az volt. Egyidősek voltak talán. Az öregasszonyt, akiről mesélt, többször láttam a faluban. Az egyetlen asszony, aki nem hord otthonkát. Minden hajnalban áttolja a biciklijét a kastély parkján. Megy a boltba. Jön a boltból.

Szóval furcsa nap volt a tegnapi. Ez a denevér-ügy. Ez felizgatott. Az aggastyán az őrbódé előtt egyetlen cigarettányi idő alatt mondta el, hogy 1868 telén, maga Ferenc József ajándékozta ezt a Mexikóban honos denevért a grófnak. Amikor itt járt vadászni. Becses ajándék volt, mert a császárnak meg Wilhelm von Tegetthoff altengernagy hozta, mint a Mexikóban kivégzett öccse, Miksa főherceg, egykori mexikói császár házi kedvencét. Emperador Maximiliano I de México inkább természettudós akart lenni, mint uralkodó. Von Tegetthoff volt olyan kedves és a Novara fregatt fedélzetén nem csak a császári főherceg koporsóját, de a koporsóban ezt a kis állatkát, ezt a kis nyúlszájú denevért is átadta a császárnak. A denevér a kiegyezés évében sokkot kapott, amikor Tres Campanas-nál, Querétaro közelében kivégezték a gazdáját. Azóta nem tért magához. Kérdeztem, honnan tudja ezt ilyen pontosan. Inas voltam akkoriban, mondta. A Mexikói, mert ő csak így nevezi, negyvenöt óta feküdt a diófa alatt. Amikor az oroszok kirámolták a kastélyt. Aztán államosítottak mindent, az öreggel együtt. Szállodát csináltak belőle. Hetvennyolcban egy gyerek berugdosta a medencébe. Volt nagy sikoltozás, vigyorgott az öreg. A vizet gyorsan leeresztették. A medence azóta üres. A Mexikói harminc éve feküdt ott. Moccanatlanul. Túlélt mindent és mindenkit. Az évszakok változását. A viharokat. A fagyokat. Csak az öreggel és az omladozó kastéllyal volt versenyben. De tegnap az öregasszony, akinek minden reggel,úgy hajnali öt felé, a medence mellett haladt az útja, nem találta a helyén.

Átbújtam a sorompó alatt. Csak vitt a lábam az öreg fák között a medence felé. A zsebemben a cigarettásdoboz lassan átmelegedett. Körbejártam a medencét, néztem a hatalmas fákat. A dobozban megmozdult a denevér. Óvatosan kivettem a zsebemből. Kinyitottam a fedelét. Néztük egymást, vagy egy percig. Egy percig, vagy egy évszázadig. A száját tátogatta. Azt a ronda nyúl száját. Én meg utánoztam. Hallgattunk. Egy pillanat nem sok idő, nem száz év, ennyi kellett hozzá, hogy kiugorjon a dobozból, és belemarjon a nyelvembe. Kiszívott egy jó adag vért és elrepült az erdő felé.

Most meg itt ülök a gép előtt, előttem a gyűrött cigarettásdoboz, és egy csomó mindent nem értek. Nem értem, mit kerestem a kastély parkjában? Miért éppen én kaptam a denevért? Miért nem fáj a harapása? Azon gondolkodom, amiket az öreg mesélt, von Tegetthoffról, I. Miksáról és az oroszokról. A nyelvem meg feldagadt. Beszélni nem tudok.