hirdetés

A mi lapunk

2016. június 24. - 2000 folyóirat

Ha csak a történelemre nézünk: már maga a boldog emlékezetű Kazinczy Ferenc is azon dolgozott, hogy humorral és iróniával oldja a magyar kultúraszemléletnek általa „istentelen gravitásnak” titulált túltragikus és túl patetikus „súlyos” beállítottságát. - A héten a 2000 írja a netnaplót. A pénteket Margócsy István.

hirdetés

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lapunk; ma már nincs lapunk – csináltunk hát egy búcsúszámot – s rendeztünk egy sajtóbemutatót, hogy bemutassuk: csináltunk egy búcsúszámot.

De mit is mutatunk (mutattunk) be? s kinek mutattuk be? Hisz aki eddig olvasta a lapot, nyilván tudja (tudta), mit olvas, mit keres – ami volt, ami mára már csak emlék (vagy emlékmű?), az vajon kinek az érdeklődésére tarthat igényt? Vagy gyászszertartásra szólítanánk fel részvéttel teljes közönségünket – de hisz akkor csak úgy járnánk, amint a híres vicc mondja: megy a favágó az erdőben, s segítségkiáltásokat hall, s a vasúti sínen ott talál egy szerencsétlen embert, aki jajgat: jaj, a lábam! a lábam! – mire a favágó így szól: miket kiabál maga? hisz magának nincs is lába!

Esetleg egy ilyen aktus (az adott szituációban: vagyis jelen és múlt kiélezett határhelyzetében) nem más, nem is lehet más, mint – hogy ifjúkorunk nagyhírű performanszfilmjét idézzem – Öndivatbemutató? önmagunkat reprezentáljuk, önmagunkat dokumentáljuk csupán? Úgy, amint a búcsúszámban is tettük: minden szerkesztőtársunk beleírta magát a búcsúzásba, s magunkat mutattuk fel, mintegy azt sugallván: ezek voltunk, ilyesmit csináltunk eddig, ilyesmit akartunk és akarunk –vegyétek és lássátok? S hozzátettük, illusztrációként, dokumentumainkat, s elmúlt (vajon maradandó?) produkcióinknak emlékdarabjait – hangsúlyozván az emlékállítás esztétikai és emlékezetpolitikai gesztusát; felelevenítvén Tandori Dezső emlékezetes krimijének alapmozzanatát: legyünk egymásnak és önmagunknak szobrai s emlékművei…

Mert persze nem felejthető, s nem felejtendő: a 2000 úgy működött több mint negyedszázadon át, hogy valóban független volt, a szónak igencsak sokféle értelmében: nem kapcsolódott semmiféle állami, politikai vagy társadalmi intézményhez, nem volt fenntartója, nem volt ellenőrző hatósága, nem volt kontrolláló felettese, hanem egyszerűen önmagának volt intézménye; volt egy idő (egyszer volt, hol nem volt…), hogy meg lehetett csinálni: egy baráti társaság önszerveződéssel, maga jószántából, összeállt, s azt mondta: miért ne csinálnánk azt, amit épp mi gondolunk és akarunk, s a magunk elképzeléseit felkínáljuk az általunk nagyon tisztelt, de elöljáróként hivatalosan elfogadni mégsem kívánt társadalmi nyilvánosságnak. S történt egy csoda: e vállalkozás rokonszenvre is talált – amit csináltunk, azt olvasták is, nem kevesen, s bizonyára nem kevesen voltak, akik valamelyest önmagukat is felismerték lapunknak olvastán.

Mert a 2000 független próbált lenni nem csak az intézményesség tekintetében, hanem szellemileg is: nem kötődött sem egy politikai, sem egy ideológiai, sem egy irodalmi irányzathoz (legfeljebb távolságtartását és rosszallását éreztette nem kevés egyre inkább uralkodóvá törekvő ideológiával szemben) – a szó klasszikus, 19. századi értelmében volt és lett liberális: sok mindent megpróbált szemrevételezni, figyelembe venni, sokféle mindenfélét megpróbált tudomásul venni és megérteni: s e sokféleség állandó figyelembevételével akart tájékozódási lehetőségeket felmutatni; s a kizárólagos és egyértelmű igazságosztás parancsuralmi tekintélyelvűségét a legapróbb dolgokról való véleménymondás esetében sem fogadta el. A 2000, ha vitát szervezett vagy produkált, ténylegesen vitára gondolt, s nyílt vitában nyilatkozott meg, s nem tudta előre, mit is akar a vita végére végeredményként uralkodó és elfogadandó igazságként felmutatni sem politikailag: ezért álltak egymás mellett különböző vélemények ugyanazon témáról (s ezért mutatta mindig a magyar politika, történelem, kultúra dilemmái mellé más országok és nemzetek, elsősorban persze Kelet-Európa parallel példáit és mintáit); sem kritikailag: ezért született a többszólamú véleménymondás, azaz a Margináliák műfaja; sem esztétikailag: ezért közöltük pl. egymás mellett ugyanazon irodalmi műnek több fordítását is – győztest nem hirdetendő a különböző törekvések versengésében!.

S az ily függetlenséget talán a legjobban egy gesztus garantálta: az irónia állandó jelenléte és mozgósítása – ami talán a legérdekesebb és legfontosabb volt e negyedszázad alatt: a politika mindenhatóságával és az értelmiségi mindentudással szemben támasztott finom ironikus kétely, ami a véleményalkotásoknak relativitását és sokféleségét mindvégig komolyan veendőnek állította. S talán azt volt a 2000-ben a legposztmodernebb, amit már kétezer éve vetett fel (persze nem mindenhol érvényes sikerrel) a bölcs és ravasz Horatius: ki tiltja meg, hogy igazunkat nevetve és jókedvűen képviseljük?

S vajon nem épp e derűsen ironikus, távolságtartó, s ismételjük meg: liberális és jókedvű szemlélet hívta ki a hivatalnak rosszallását? Hisz ne mulasszuk el ez önemlékállítás szentimentális és nosztalgikus aktusa kapcsán sem megemlíteni, hogy a 2000 nem önmagától múlt ki, nem a szerkesztőség adta fel, fáradtan vagy csüggedten, közönnösen vagy elfásultan a maga törekvéseit, nem mondta azt, hogy megelégedvén azzal, amit megtett volt, immár nyugalomba vonul, hanem maga a kultúrpolitika mondta ki az ítéletet: a 2000 nem méltó a támogatásra, nem méltó arra, hogy tovább is működhessék. Hisz a magyar kultúra egyik nagy hagyományában oly mélyen gyökerezik az a méltóságos önkép, az a fenséges és martirológiai önimágó, amely tragikus önsajnálattal és patetikus felstilizálással kezeli a társadalom és az irodalom kérdéseit, hogy bizonyára nem kevesen vannak, akik idegenkedve nézik az oly gesztusokat, melyek ha teljes komolysággal is, de mégis ironikus többértelműséggel próbálják megközelítik az alapproblémákat is. Ha csak a történelemre nézünk: már maga a boldog emlékezetű Kazinczy Ferenc is azon dolgozott, hogy humorral és iróniával oldja a magyar kultúraszemléletnek általa „istentelen gravitásnak” titulált túltragikus és túl patetikus „súlyos” beállítottságát. Ha már kétszáz évvel ezelőtt neki sem sikerült – vajon miért hagyta volna épp ma egy végletesen autoriter kultúrpolitika, hogy egy ilyen vállalkozás tovább működhessék?

Hát ne működjék.

De persze az meglehet, hogy e folyóirat működését lehetetlenné tették – arra azonban ne számítson senki, hogy az ilyen szemlélet is eltűnik majd a magyar kultúrából; hisz eddig is mindvégig ott volt, s nem is csak búvópatakként – legfeljebb nem engedték (mondhatnánk úgy is: hálistennek) hivatalossá tenni, s mindent megtettek avégett, hogy az ünnepélyes nyilvánosság részére ne legyen nagyon látható. De a hivatalosság kontrasztjaként mindvégig ott volt és ott lesz, a maga konszolidálhatatlan kérdőjeleivel és groteszken ironikus mosolyával. Ajánlom ezért, öndivatbemutató gyanánt is, mind a hivatalosság, mind a nagyközönség figyelmébe, tanulság okán, a jól ismert káprázatos székely anekdotát. Megy haza a székely legény, s az udvaron ott látja húgát vérbe fagyva, a pitvarban ott fekszik az anyja agyonverve, a szobában az ágyon pedig az apja, teljesen szétmarcangolva. Mikor kérdi, mi történt, az apja meséli, hogy jött a medve, s az asszonyokat megölte, neki pedig feltépte a hasát. S kérdi a fiú: nagyon fáj? mire az öreg székely így szól: csak ha nagyon nevetek…

Margócsy István

2000 folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.