Már javában tombolt a Mohamed-karikatúrák körüli téboly, amikor az e heti netnaplót elvállaltam, s mindjárt meg is fogadtam, hogy erről nem írok. Pontosan azért, mert már akkor sejteni lehetett, hogy hasonló botrány lesz belőle, mint Párizs külvárosainak novemberi lángra gyúlásából. Egy-két nap után ott is, itt is nyilvánvaló, hogy a háttérből bizonyos erők „minél rosszabb, annál jobb” alapon hergelik a hergelhetőket, ma már a bosnyákok is utcára mentek, nem bírván tovább türelemmel, hogy október óta bűzlik valami Dániában. Magyarán az egész parádé a médiának szól, s a tévéhíradók készséggel asszisztálnak, mert témát szimatolnak a dologban. Hogy milyen erőkről van szó, azt nem nehéz kitalálni, ez azonban csupán a kérdés politikai aspektusa. De van itt más aspektus is, ha nem tévedek.
          Nem tudok szabadulni például attól a tizenhat esztendős török fiútól, aki egyszer csak fegyvert ránt, s miközben a prófétát élteti, lepuffant egy olasz katolikus papot. Mondhatná erre bárki, hogy a katolikusok is elég sok mohamedánt elküldtek – hasonló fohászok kíséretében – a másvilágra, mondjuk, a keresztesháborúk vagy a spanyol inkvizíció idején. Nem erről van szó. Miféle jogcímen puffant le akárki engem vagy azt a szerencsétlen papot, ráadásul szent küldetéstudattal a szívében, csupán azért, mert nem fogadom el az általa vallott hittételeket? Semmi bajom az iszlámmal, mondanám szívesen, hisz soha nem foglalkoztam vele. Épp eléggé meggyötört a „saját” vallásom, vagyis az, amelyikbe beleszülettem, s amelytől nem is volt oly könnyű megszabadulnom; így aztán fel se merült bennem, hogy más vallásokkal közelebbi kapcsolatba kerüljek. Nóra esete például egészen más, noha látszólag ugyanolyan katolikus közegben nevelkedett, mint én, csak éppen mindig sokkal szabadabbnak érezte magát, ami talán természet, talán nemzedék (tizenhárom évvel fiatalabb nálam), talán családi tradíció kérdése. Ráadásul fiatal korában volt egy arab szerelme, tehát még a Koránt is olvasgatta (még angolul). Őt épp az ragadta meg az iszlámban, hogy természetesebb és életközelibb vallás, ott az érzékiségnek van egyfajta szakralitása, a mennyország például tele van csodás érzéki élményekkel, míg a „mi” katolicizmusunk minden ilyesmit kárhozatos, sőt bűnös dolognak tart. Amihez persze hozzá kell fűzzem, hogy számunkra az érzékiség már egészen mást jelent, mondjuk így, az élet forrását és legfőbb szentségét.
          Ha viszont még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ahányszor vallási fanatizmussal találkozom, annak oka nyilván ama fortélyos félelemben keresendő, ami hajdani vallásosságomat meghatározta, amellyel huszonöt esztendős koromban végleg leszámoltam. Most, közel negyven év után nem tudnám megmondani, annakidején mit hittem el abból, amit az „üdvösségem” érdekében nagy buzgón belém tápláltak. Azt azonban biztosan tudom, hogy féltem a metafizikussá növesztett büntetéstől, a pokol tüzétől, ami rám vár, ha nem élek az isteni parancsolatok szerint. Elég komikusan hangozhat ez jó két évszázaddal a felvilágosodás után, de lám ilyen a világ, még ma is téma, ezért rágódom rajta. A személyes sorsom, igen, csak azt tudnám feledni. Mondhatnám úgy is, hogy a felvilágosodás többek közt azért is sorsfordító pillanat a történetben, mert mi, emberek akkor döbbenünk rá először, hogy az istenek a saját teremtményeink. Holott semmire nincs oly nagy szükségünk, mint ama beígért felsőbb oltalomra. Ha erről van szó, egyből felettébb hiszékennyé válunk. Csakhogy a magam teremtette oltalmazó nem igazi oltalmazó, hisz a léte tőlem függ, nekem meg épp a természeti erőkkel szembeni kiszolgáltatottságomra és esendőségemre kellene valami ír. Ez az igazi probléma, a szekularizáció nagy paradoxona.
          Merem állítani, hogy kicsi gyerekként – úgy öt-hat éves koromból vannak ilyen emlékeim – tudtam erről a mély dilemmáról, anélkül persze, hogy képes lettem volna szavakba önteni és pláne felfogni a dolgot. Abban a bigott, infantilis közegben, amelyben éltem, hiába rendelkeztem egyfajta őstudással ennek az egész életvitelnek az avíttságáról, teljesen árva voltam és talajtalan. Úgy negyvenhez közeledve, a válóper és több szerelmi kudarc után új életet kívánván kezdeni, egy alkalommal aztán nyílt vitába bocsátkoztam szegény, azóta megboldogult édesanyámmal a számára legérzékenyebb kérdést, a gyerekek megkeresztelését illetően. Nem restelltem alattomosnak nevezni azt az eljárást, hogy beoltjuk a gyereket valamivel abban az életkorban, amikor még teljesen ki van nekünk szolgáltatva. Döntse el felnőtt fejjel, vallásos akar-e lenni, vagy sem, mondtam. Mire ő: De hogy döntsön, ha nem ismeri az igazságot? Mire én: Ugyan már, miféle igazság az, amit ilyen eszközökkel kell érvényesíteni? Mondanom se kell, nem tisztáztunk semmit, csupán sikerült az idegösszeomlás határára juttatnom őt.
          Ma a török fiú fanatikus tettén tűnődve eszembe jutott ez a régi vita. S azt kérdeztem magamtól: ugyan mire jutna az emberiség, ha mondjuk holnaptól megfogadná, hogy a vallásról, akár a szexről, csak tizennyolc éven felülieknek fog beszélni? Nyilván rövid időn belül töredékére csökkenne a hívők száma. De biztonságosabb lenne-e a világ, jobb és kiegyensúlyozottabb lenne-e ettől az ember? Aligha. Hisz sokkal nehezebb szembenézni a szekularizáció nagy paradoxonával, mint vallásosnak lenni. Tudomásul venni, hogy az ember afféle „gondolkodó nádszál” (ez Pascal), aki szellemi adottságait tekintve csodákra képes, ám egy vihar bármikor derékba törheti: ez egész életre szóló program, mindennapos küzdelem a magam igazságáért. Miközben a „kétszer kettő józanságával” (ez Radnóti) tudom, hogy „nem vált meg semmi szenvedés, / nem véd meg semmi isten” (ez meg Pilinszky, minden katolicizmusa ellenére).

Pályi András