Leírom a keltezést, apám ma lenne 104, ha nem ért volna az útja végére már 14 évvel ezelőtt. Bámulom a mágikus dátumot, tűnődöm. Hol, milyen mélyen rejlik az emberben egy ilyen adat, hogy sok esztendővel a halála után is természetszerűleg vele azonosítom? Hol raktározza el az ember magában a szüleit? Mit jelentenek nekem ma? Mit másfél évtizede, amikor egymás után mind a ketten elmentek? Mit korábban, amikor még rájuk voltam szorulva? Mit gyerekkorban, mit serdülőkorban? Mennyi lázadás, mennyi keserűség, mennyi értetlenség! Beláthatatlan, hosszú küszködés, az övék velem, az enyém velük. Mostanában, hogy a fiaim, mind a hárman, lassan a fejemre nőnek, és előbb-utóbb minden előítéletet, minden igazságtalanságot visszakapok tőlük, amit elkövettem az enyémek ellen, másképp nézem egykori szabadságharcomat. Nem beszélve arról, hogy az élet alkonyán az, ami egykor a legfőbb érték volt, a saját életem, az autonómiám megteremtése, magától értetődően viszonylagossá válik. Egyre kevésbé érdekel, hogy az életemhez megfelelő teret, kívánatos közeget biztosítsak, a döntéseimhez kellő feltételeket. Egyáltalán, mennyiben döntök én a legfontosabbról, hogy meddig és hogyan élek? Megérik-e majd és megértik-e a fiúk ezt a metamorfózist, ami az idő múlásából következik? Hogyan gondolnak vissza, hogyan idéznek fel majd akkor? Nos, ez az, ami már nem tartozik rám, messze az én dimenziómon túl található. Rám mindössze annyi tartozik, hogy most, a jelenben valamiféle terepet biztosítsak a lázadásuknak. Sok mindenért felelőssé tesznek, amiért nem tudom felelősnek érezni magam. Nekik van mégis igazuk, mert nemegyszer épp azzal, amivel a javukat kívánom szolgálni, korlátokat szabok, béklyóba verem őket. Vagy pedig azzal, amit eddig tettem, s ami mára végérvényesen múlt lett. A sorsunk logikájában kibékíthetetlen antagonizmus rejlik; végül is jól mondja Freud, a világot az viszi előre, hogy a fiúk az apák nyakára hágnak. Később mégis, egészen más nézőpontból, ez az igazság érvényét veszti, de addigra van helyette másik.
          Ma délután a naplómat lapozgattam, mert az is van nekem, nem ez, amit itt írok, hanem az „igazi”. Épp három évtizede, hogy naplóíróvá váltam. Akkor, a válóperem után, egyszer rám tört az ocsmány szitkozódhatnék, elemi vágy tombolt bennem, hogy exnejemet elmondjam mindennek. Végül írtam egy levelet egyik nőismerősömnek, akiről tudtam, hogy együtt érez velem, és kipakoltam neki. Majd találkoztunk, ő csak bólogatott és mosolygott, mint aki tisztában van az emberi jelenség bonyolultságával. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, nem nevezek ki senkit többé lelki szemetesládának, inkább fogok egy füzetet, s azt írom tele. Azóta jó néhány füzetet teleírtam. Fogalmam sincs, miért éreztem ma úgy, hogy bele kell lapozzak e feljegyzésekbe. Talán valami bölcsességet kerestem az egész heti netnapló végére. Ezekben azonban minden inkább van, mint bölcsesség, kiegyensúlyozottság, józanság. Csupa háborgás, düh, átkozódás, szenvedés, kiszolgáltatottság, félsz, keserűség. Meg eksztázis, eufória, rajongás. Soha nem is mutattam senkinek. A nők, akikhez szerelmi szál fűzött, időnként elcsenték, beleolvastak, megsértődtek. Szörnyű igazságtalannak érezték, hogy gátlástalanul kiélem az elfogultságomat, mintha nem is létezne más szempont. De erre lett kitalálva az egész. Pontosan, hogy lehetőleg e lapokon éljem ki, ne másutt. Ráadásul ha így évek múltán olvasom, mégis elfog egyfajta rezignált bölcsesség, csak bólogatok és mosolygok, mint harminc évvel ezelőtt az a bizonyos barátné.
          Itt egy idézet, tessék, az anyám vallásosságáról, amitől fuldokoltam. Idevág. Ülök Dunaalmáson az íróasztalnál, azért mentem le, hogy írjak, de csak a körmömet rágom és a hajamat túrom. Íme: „Kínlódom, eldobom, félreteszem, újrakezdem. Miről szól? Hol erről, hol arról. Az egész életemről, a pogányságomról, az isten álnokságáról… Nem! Az anyám bűneiről. Erre ma reggel döbbenek rá. Igen, itt valami feltáratlan mérgezett forrás zubog. A mérgezett forrás – ez jó cím! A mérgezettségemről vallani. Ez van mindennek a mélyén, nem tagadhatom. Csak nagyon nehéz eltalálni az első mondathoz. Az anyám bűneiről persze csak úgy beszélhetek, hogy a saját bűneimről beszélek, épp ez a lényeg: akit megmérgeztek, abban ott a méreg, hat, dolgozik, deformál, szétzilál, pusztít. A pusztulásról beszélni. Ami maga az élet. Mindig a pusztulás vonzott. Csak abban tűnik fel bármi is, ami erőt, hitet, ilyesmit ad, az élet folytatásához energiát. Aki elhiszi, hogy ő nem pusztul, az csal. Vallásosnak lenni, az tipikusan ilyen csalás. Az emberek jobb szeretik a csalást. Én meg a pusztulást. Ezt kéne megfesteni.”
          Ijesztő szöveg? Hát joviális, reményteli, filantróp eszmefuttatásnak semmiképp se nevezném. Se derűs állapotnak azt, ami mögötte rejlik. De termékenynek annál inkább. Csak innen, ebből a pozícióból tudok dolgozni, megéretni a világot, új életre kelni. A mérséklet és a józanság, ami nélkülözhetetlen a mindennapi életben, elrabolja az energiámat, megfojtja bennem az alkotót. Ezért is kell megszökni a család elől ahhoz, hogy írni tudjak. Nem egyszerűen az a probléma tehát, hogy a fiúk gátlástalanul odaállnak az íróasztalom mellé és jártatják a szájukat. Száműzni kell magamat a polgári létből, mert csak a kitaszítottságban lelek rá a mondataimra.
           Miközben nincs édesebb, mint a vasárnap reggeli kávézás Nórával. Mint ma is. Hiába a pihenőnap, én korán kelek, reggel nem tudok aludni (délután annál inkább). Amikor ő felébred, beviszem a kávét, és visszabújok mellé az ágyba. Akár a szerelmünk első heteiben, amikor ő győri színésznő volt, s én lopva ott töltöttem nála az éjszakát. Ez az egyetlen, amivel a vasárnapot megszenteljük, aztán ugyanaz a robot következik, mint bármely napon. Két-három éve egy ilyen reggeli kávézásnál, a feljegyzéseim tanúsága szerint, Nóra kijelenti: „Egy dolgot nem hiszek el neked, hogy Éroszban benne foglaltatik Caritas is.” Már hogy az érzékiségben, a gyönyör szomjazásában az odaadó, segítőkész filantrópia. Nem őrültség ez? Két teljesen más emberi attitűd. Nincs is közük egymáshoz. Erre én elkezdem fejtegetni, amit „a gyönyör általi megváltásról” gondolok. Az az igazság, hogy egyedül ebben az értelemben érzem használhatónak a „megváltás” kifejezést. „A gyönyör, az orgazmus – írom – maga a tökéletes lét, a csúcs, a teljesség, ahol egy pillanatra minden frusztráltság, disszonancia, »bűn« eltűnik az emberből. Ezeknek az alantas állapotoknak ugyanis megvan a maguk mentális forrása, és a gyönyör – igen, a test gyönyöre, utóvégre én mégiscsak a testem vagyok, a többit legfeljebb hozzáképzelem – ezeket a mentális viszonyokat változtatja meg. A gyönyör pillanatában természetszerűleg »jó« az ember és »szeret«, nem is tud mást tenni. A probléma csupán az, hogy e pillanatokig tartó, megváltott állapotból vissza kell térnem az »életbe«, azaz az eredeti mentális viszonyaim közé.”
          Ma se tudok ennél okosabbat. Az a kérdés, milyen emberként térek vissza. Megváltoztam-e, vagy sem. Eljutok-e a megbocsátásig? Abban az értelemben, ahogy Robert Wilson (link), ifjúságom nagy színházi mágusa mondta: „A színház – megbocsátás mindenért.” Azaz az elfogadáshoz. Az anyám „bűneinek” az elfogadásához. És mindannak a megbocsátáshoz, ami az ő „mérgezéséből” bennem tovább él. De hogy mondjam el ezt a fiúknak? Azt hiszem, sehogy. Most leírtam, talán elolvassák. Ha nem ma, majd egyszer. Ha elolvassák, talán megfogja őket. Vagy nem. Mert ez már az a pont, ahol létünk végső titkait érintjük. Az tehát, ahol nagyot lehet bukni. Elég egy rossz hangsúly hozzá.

Pályi András