Napló 1.
2003. 12. 17. Buda
Furcsa elkezdeni ezt a naplózást. Egy hétig két naplót fogok írni, egyet állandó füzetembe, füzeteimbe, ahogyan évek óta ilyen-olyan, de mindenképpen heti gyakorisággal teszem, a másikat meg lemezre. Arról elég rég leszoktam, hogy "itt voltam, ezzel találkoztam" -regisztrációt vezessek, az efféle emlékeztetőket egy kicsi határidőnaplóban rögzítem, valójában egy utójegyzési naptárba, ami arra jó, hogy évekre visszamenőleg egy névből (helyszín, személy) általában képes legyek felidézni képeket, szcénákat, kellemes és kellemetlen élményeket. Naplóírási gyakorlatom van tehát, ez azonban inkább cédulázási gyakorlat, ezt folytatom is, innen-onnan "beszűrődnek" majd a cédulák, lehet, hogy túlnyomórészt cédulaműfajú szövegeket fogok előállítani, mert az utóbbi időben nem sodor a város - sodort úgyis eleget. Ez a forma többek között oly módon vált nélkülözhetetlen részévé az életemnek, hogy az elveszni vélt kézírásomat hozta vissza, üzemelte be újra, némileg lazítva számítógép függőségemet, amely alapvetően fennáll: ha bármely összefüggő szöveget írok, prózát, kritikát, a gép sajnos kikapcsolhatatlan és felfüggeszthetetlen - bármi hiba jelentkezik a rendszerben, azonnal beszarok és elkezdek szorongani. A kiszolgáltatottságnak persze ismerem az okát: a képernyőn tárgyiasuló, távolságba lépő, karakterekbe személytelenedő oldalak tették lehetővé, hogy megugorjam a rubicont és anno egyáltalán írni kezdjek. Irigylem is azokat a szerzőket rendesen, akiket nem hoz zavarba a technika ördöge, és ceruzával-papírral ugyanolyan természetességgel és anyanyelvi szinten bánnak, mint a klaviatúrával. Ez a napló tehát kompjuterizált változata a kézi vezérlésnek.
Nincs is ezért igazi kronológiája. "Ma" Kosztolányival kezdeném, fogom is, de előtte beszúrom még a vasárnapi kézilabda döntőt, a lányok vereségét, a Libellában megtekintett meccset, a majd hatvan percig érzett megrendülést és a végeredményt illető döbbenetet. Most, sokadszorra is az jutott eszembe, mennyire képtelenek az ún. gólösszefoglalók, képtelenek, és mennyire jellemzik a kort, amiben élünk. Ahogy a sebességre, az eredményre, a látványra alapuló létszemlélet megpróbálja felaprózni, széttöredezni, összezsugorítani az időt, annak felszámolására tör, az életet spórolja ki az életből, önkényesen rostálja az egészet, tényekké merevít pillanatokat. Ha a női kézilabda-világbajnokság döntőjét valaki összefoglalóban nézi, nem lát mást csak gólokat, hozzá a kommentárt a magyar csapat előnyéről, aztán előnye viharos elvesztéséről. Míg mi, akik szívdobogva végigdrukkoltuk a meccset, megint csak azzal szembesülhettünk, ami a sportban lenyűgöző, varázslatos és érthetetlen: miképpen adódnak össze a teljes játékidő legkülönbözőbb fázisában bekövetkező, de akkor az eredményt még egyáltalán nem befolyásoló momentumok - egy eladott labda, egy fölösleges passz, egy csere, - végül vereséggé, a másik oldalon értelemszerűen győzelemmé. Ilyenkor azt érzem, hogy a mai, az "összefoglalók" kultúrájában "hiábavalónak" minősíttetett, holt időben történő események jelentősége felbecsülhetetlen. Ahogyan a saját apró, a divat szerinti csip-csup ügyeink intézésében is tükröződik az életünkhöz való hűségünk, vagy következetlenségünk. Hogy a szűk szekvenciákban dőlnek el a dolgaink.
Néhány hete szereztem meg a Kosztolányi-sorozatból eddig hiányzó kötetet a Látjátok, feleim címűt, amelyben Balassitól Komjáthy Jenőig írja meg Kosztolányi külön bejáratú irodalomtörténetét. Bámulva olvasom azóta is a könyvet. Meg kell valljam, hogy a régi magyar irodalom kötelező ismeretén túl komoly erőfeszítésembe került mindannyiszor kapcsolatba lépnem az elsüllyedt világokkal. Kosztolányi ezekben az írásaiban azonban olyan friss vért pumpált választott szerzőibe, hogy azok nemhogy életre keltek, hanem a könyvvel együtt társaimul szegődtek. De erről még később, most csak egy idézet a Mikszáth-esszéből - nem lövök el minden puskaport a fegyverraktárból: "Birkózunk az írással, futunk előle, akarjuk, és egyben nem akarjuk. Kétségbeesés, a kétségbeesés felkiáltása minden formában gyötrött szó, és azt hiszem, mindnyájan szomorúak vagyunk, alázatosak és félénkek, amikor leülünk az íróasztalhoz. Mi történik majd? Vajon sikerül-e megtalálnom az igazi szót, az egyetlen lehetőt? Az örökkévalóságban előre meg vannak számolva összes betűim, amiket valaha le fogok írni, és ha kevesebbet írok vagy többet, már kontár a nevem és nem művész. Ez a stílus problémája. Strindberg a legnagyobb szenvedést érzékíti meg, hogy hősét egy vergődő íróhoz hasonlítja, aki sötéten jár, és keresi az ihletet. Igaza van. Nincs gyötrelmesebb gyötrelem az írásnál. Az ősi szükség üldöz, minthogy a stílus maga a szükségesség." Emlékeztetőül: ez Kosztolányi.
Ha jól látom ottlikosra sikeredett az első nap - a naplóíró a naplóírás nehézségeiről fecsegett. Holnap tán egy disznótorról fog.