Valamiféle olyan magabiztosság volt ez, mint Csontváryé, amikor a Szentföldre utazva viharba keveredett a hajójuk, és már törvényszerűnek látszott a katasztrófa. Mindenki a fedélzeten tevékenykedett, mintha egy vödörrel el lehetne hárítani a sors csapását. Nem így Csontváry. Lement a hajófenékre, és aludt, mert biztos volt benne, hogy a hajónak épp miatta nem lehet baja, hiszen neki még feladata van. És igaza lett, a hajó nem pusztult el. Lehetetlen ebben a történetben a Jónás hajóútjának párhuzamát nem észrevenni. Szóval ő nem akarta elkerülni a prófétaságot. A vihar nem is azért támad. Tehát nyilván nem is Isten támasztotta, csupán a fizika, a levegő és a vizek fölmelegedésének és párolgásának törvényei. Viszont Isten mentette meg a hajót.
A mi vonatunkat hiába csapkodta az eső, a színházi találkozóra utazó dramaturgok, színészek, drámaírók, kritikusok, sekszpírek egyszerűen támadhatatlanok voltak. Csak verte az eső a szigetelt üvegablakot, de boríthatta egyöntetű szürke vízréteggel, nem fogyott el a levegőnk, csattogott a kerék, biztos volt az utunk. Hiába kopogott ezer kis ujj a vonattetőn.
 

A vidám vonat

Hogy jövök lefelé jókedvű esőknek
sínpárján, az esernyőm is ott volt velem.
A birkák odakint nyugodtan legelnek,
őket csak a vonatablakból nézhetem.

Hogy mi sorsra jutnak, mindegy már nekem ez,
s hogy táskám belga táska, s szótárom angol –
alighogy végetért a nedves, furcsa hecc,
sínek szabadja lettem, ki nem csatangol,

ki nem repül, nem sétál, és nem is evez,
nem kellett az utat keresnem, mert megvolt.
Pénztárcám, ha nem sovány, de nem is degesz.
Árnyékom néz engem, van rajta egy szemfolt.

Nyár jött vonatzaj közt, s engem, kiben süket
csend hallgatott zenét kis fülhallgatóval,
s egy másik énekelt - láttam a térdüket -,
végül is félrerúgtak pár kurta szóval:

ne legyél vonat, ha még utazni is félsz!
De a repülő se jár biztosabb uton,
őt az égen nem tartja más csak egy kis férc,
hogy én józan vonat vagyok, nem vállalom.

Plexi-ducos begyembe zöld fény íze folyt,
mint a kóla lelke csúszik gyermektorkon,
falfirkák s ujjnyomok, sok éles pengefolt
ült ki rám az út alatt, s levált a mozdony.

Azóta csattogok a roppant alföldek
prózai terében, hol kiáltás ül el,
mint a madár, akit csúzlival meglőttek,
a halál és a csend senkinek nem siker.

Láttam lenyugvó napot vezeték mögött,
hol az elektromosság uborkája ring,
lyukas tetőmön az éjjel becsöpögött,
reggel kitörtem a vakvágányról megint.

Át sok hónapon, mintha dagály robog
az apály ellen, vízkóros sínjáró hős,
rohantam, nem figyelve, hogy forró okok
pokolujja megfog, s rögtön puhára főz.

Láttam maró mocsárt, hol egy szörnyű hálón
a sás közé ragadt Én mázsás teste reng,
és vizeket rohadni iszapos bálon,
cukorral angyalra vadászni idegent.

A gyerekeknek de szívesen mutatnék
egy áramszedőt, mely szépen énekelt,
józan utamra rozsdát dobott a tajték,
a síncsikorgásra szélzúgással felelt.

Minden táj unottja, villamos pólusok
kószája: az alföld ringatott billegve,
beszórt kutyatejjel, mely kénszájjal susog.
Magam körül álltam, kaptárnál két medve.

Ringtam méztől jóllakottan az ülésen,
ültem üres szemek sugarában reggel,
a térkép zöldjére körmömmel bevésem,
mit nem tud a medve, és nem tud az ember.

Ez vagyok én! Vidám vonat, barátságos,
kit elvitt a vihar a felhős éterig,
a bakter vagy az állomásfőnök már most
tudja, tőlem a pályaudvar megtelik.

Spével befújva, bár nem áll nekem túl jól,
alagutat az ég gazos falába fúrt
akaratom, zsákmányul téptem a múltról
fagyos napcafatot s szálkás, szúrós azúrt.

Óh, én, ki már ötven méter távolából
megérzem a poklot, ha mozdonyként köhög,
kit néha elér a zöld és puha távol,
nem látlak Európa, te felhőfalu köd.

Sokat sírtam, testem napsütés gyötörte,
a tejút savanyú volt fölöttem tegnap,
lázas derekam egy kisiklástól görbe,
sorsom elveszett, mint bélyegtelen levlap.

Ha volna valahol egy fejállomás még,
hol nem félnek régi kupék ricsajától,
akkor ott talán étteremnek beállnék,
s minden bajom úgy oldódna meg magától,

ahogy pidza hűl ki egy pillanat alatt,
hol hóvirág nyit, hermelin jár, gleccser fut.
A folyosón a vécé azért nem szabad,
hányás után egy nő a csészén elaludt.