Csontváry és Rimbaud jóformán ugyanakkor születtek (1853, 1854). Mind a kettejükben van valami abból a művészi (és ez ezen a szinten már elválaszthatatlan: emberi) nagyságból, amely mindig is ritka volt, és a huszadik században alig jellemez valakit. Mert ez a nagyság nem racionális, nem kiszámítható, nem tanulható, de minden tudást magába olvasztó és elhasználó; ahogy az egyéniséget is elhasználja. Magányba veti, utaztatja és elhasználja. Nos ebben végülis mindhárman megegyeznek, a küldetésük az őrületig hajszolta őket, utaztatta és elhasználta.
Mikor Pécsen a Csontváryk között járkáltam, arra gondoltam, jó lenne, ha valaki újra írna Csontváryról, és kicsit más szemmel, a megszokott sztereotípiáktól mentesen. Újra kéne írni róla, nem is annyira szaktanulmányt, hanem esszét. Most szomorúan látom, hogy rászaladtam a megszokott őrület gondolatra. De nem így gondolom, az csak egy szó volt, mellyel egzaltáltságának mértékét akartam jellemezni. De ez az egzaltáltság, még ha Rimbaud esetében a szellemi leépüléshez és az emberi elromláshoz vezetett is, ha Csontváry esetében valóságos őrületbe torkolt is, ha Jónásnál a kudarcos, tehát önjelölt próféta helyzetével veszélyeztetett is, nem volt őrület, hanem nagyon is józan egzaltáltság. Tudatos, fókuszált túlfigyelem, melyet az egyéni akaratnál nagyobb erők szabályoznak. Az egyéni akarat viszonylag kevés erőt szabályoz, sokkal kevesebbet, mint gondolnánk, de azt hiszem, hogy ennek a három látnoknak az esetében szinte értelmezhetetlen is a szerepe. Nekik a mesterségüket nem kellett tanulniuk, közülük kettőről pontosan tudjuk, mikor és hogyan beszélt hozzájuk Isten. Rimbaudnak a versei pedig szintén tájékoztatnak erről.
Csontváryt tehát mint megkerülhetetlen misztikust kell értékelnünk, aki messzebb ment Van Gogh-nál, Gauguin-nél. Nem is festő igazából, hanem olyasféle ember, aki az ecsetjével valamit nagyon lassan hadar.
Álltam a Baalbek előtt. Most először vettem észre, hogy ez a kép ronda. A normális emberi életösztön elmenekül tőle. És bennem sajnos nagyon erős ez az életösztön, amelyet újra és újra legyőzök, vagy igyekszem legyőzni. A rondasága ellen be kellett vetnem a koncentrált figyelmet, melyre épp Csontváry tanít. Elkezdem szétbontani kisebb részekre, ha nem is a képet, hanem a nézés feladatát. Először arra kellett rájönnöm, hogy rondának nem is az egész festményt érzem, hanem azt a nagy vörös felületet a háttérben: sivatagi hegyet ábrázol valahol Libanonban. Persze mért pont a vörössel van bajom? A saját belső rondaságomat láttam meg benne, mint egy tükörben? Nos, annál sokkal lejjebb volt az szemem horizontja, semhogy tükröződni tudtam volna a több méterrel fölöttem tekergő vörös sávban. A részletek elragadtak. A tevekaraván, a tetők, amelyeket kicsi hengerrel egyengetnek. A kis város fölé magasodó rom. A rom fölé magasodó hegyvidék, a hegyvidék fölé magasodó ég. Most úgy írom ezt, hogy nem látom a képet, és nem tettem magam elé reprodukciót sem, tehát nem a képet írom le, hanem a koncentrált figyelem útjait, melyeket bejártam. Lehet, hogy pontatlanok az emlékeim, de egy festményen sosem a láthatót kell nézni.
Na, ez egy jó nagy hülyeség. Egy festménnyel nem lehet mást csinálni, csak nézni, de azt aztán sokáig. Mennyi ideig kell, lehet, szabad nézni egy képet? Kell: tovább, mint egy fénykép elkészítésére szánt idő. Az ember agya lassúbb, és nem is optikai módszerekkel dolgozik. A nézés persze nemnézéssé alakul. Egy valóságos esszét látunk. Lehet: elég sokáig. Az a megdöbbentő, hogy az ember épp úgy nem unatkozik mondjuk a Baalbek előtt állva, mintha velencei kis szobája ablakán hajolna ki, hogy nézze a kanálison a gondolák és motoros teherhajók járását. Szabad: amíg még látunk valamit a képen. De hogy egy határon túl nem lenne szabad képet nézni, az valami olyasmire is utalhat, hogy a képek nézése veszélyes lehet. Amennyiben képeken a hagyományos (vagyis forradalmian régi) fogalmat, a festményt értjük, annak minden esztétikai gazdagságával és a cirádás vagy csupasz képkerettel, akkor ezt a gondolatot el kell hárítanunk. Egy festmény, ha remekmű vagy ahhoz közeli színvonalú, akkor nézése nem lehet ártalmas. Persze akinek önmagával vannak bajai, annak tényleg jobb vigyázni. Addig szabad, amíg a fizikai és lelki állóképességünk terjed. Persze a képnézés nem sportteljesítmény, ahogy nem lehet az az imádkozás sem, a színházba járás sem, az olvasás sem. Nincsenek mennyiségi kritériumok, amelyek alapján dicséretet érdemelnénk. De vannak, amelyek alapján megrovás jár.