A negyedik lépés

2010. május 20. - Aaron Blumm

A kávé ott áll kihűlve az asztalon, hideg, mint a pince fala, ahova időnként bezárnak, ha nem úgy viselkedem, ahogy ők szeretnék. De hideg itt minden, kihűlt a ház, kihűlt az étel, kihűlt a szívem, és lassan kihülök én magam is. - Aaron Blumm netnaplója.

 

Vannak napok, amikor legszívesebben az ágyban maradnék.


Ilyenkor nincs az a pénz, amiért felkelnék, nincs az a kincs, amiért bárhova is elmennék. Csak fekszem mozdulatlan, és várom, hogy Zoli újra hozzám bújjon. Sokszor érzem is, ahogy a teste a testemhez ér, érzem, ahogy a bőrömön fölállnak a szőröcskék, érzem, ahogy a nyelve a fülembe nyal, és érzem, ahogy a kezével elkezdi lehámozni rólam a bugyogóm. Amikor lassan a hasamra fordít, összerezzen mindenem, amikor pedig lassan belémcsusszan, a forróságától hirtelen rángatózni kezd a testem, és amíg bennem van, nem is marad abba a remegés.

De ha reggel Zoli nincs mellettem, a szívem, mint egy kismadár, úgy rezeg. Csak ülök ilyenkor és hallgatok. Kedvem egy szál se, és nem is teszek semmit egész nap, mert tudom, bármire néznék, mindenről ő jutna az eszembe, és én sírva fakadok, és a könnyeim csak potyognak, csak potyognak és potyognak. Ha fel is kelek, szótlanul nézek ki az ablakon, figyelem az utat, hátha Zoli biciklijét megvillanni látom valahol. Ilyenkor minden surranásra, minden apró neszre, minden csengetésre felfigyelek, de tudom, hiába is reménykedek, mert Zoli nem jön, hiába is szeretném, Zoli nem jelenik meg. És én nem tudom, hogy miért. És én tudom, hogy miért. Becsukom a szemem, kinyitom a szemem, becsukom a szemem, és újra kinyitom, de ő nincs, hiába is erőlködnék.

Ilyenkor csak az hallatszik, ahogy az uram motoszkál hátul a fészerben, hallom, ahogy csapkod a fejszével, hallom, ahogy hamarosan elfogy a fa, és már előre félek a pillanattól, amikor befejezi. Ha bejön, biztos megszámolja a tablettákat, és ha gyanakszik, le is erőltet egyet-kettőt a torkomon. De én újra és újra csak kiköpöm őket, hiába is erőlteti. Amikor belép, megáll a csönd a levegőben, pisszenni sem merek, nehogy újra letorkoljon, és újra a székhez kötözzön.

Ma reggel ismét mérget kevertem a kávéjába, nem tudom, észre vette-e, de a kávét ma sem itta meg, ahogy tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt sem. Lehet, hogy ő is sejt valamit. A kávé ott áll kihűlve az asztalon, hideg, mint a pince fala, ahova időnként bezárnak, ha nem úgy viselkedem, ahogy ők szeretnék. De hideg itt minden, kihűlt a ház, kihűlt az étel, kihűlt a szívem, és lassan kihülök én magam is.

Aaron Blumm