Majdnem tízkor ébredek, nagyon bambán. Túlaludtam magam. Az ég olyan, mintha náthásan cukorkát szopogatnék: néha ugyan előbújik a cukorka íze, de inkább csak idegesítő. (A hasonlatban a cukorka a nap, a lucskos felhőzet pedig a takony.) Ez alapprobléma a novemberrel. Két fölösleges hónap van a Kárpát-medencében: a február és a november. Ezek egyik évszakba se illenek bele a négyből. Ezt gondoltam róluk nagyon sokáig. Az után változott csak meg a véleményem, miután a két lányom megszületett, előbb Lili egy februárban, majd egy novemberben Zsófi. Születésük azonban az időjárás törvényszerűségein nem változtatott.
          Hát eljött ez a hétfő. Tartottam tőle, és most, kinyitva a gépet, erősen érzem, hogy nem ok nélkül. Én akarom egy héten át traktálni az olvasókat onlájn?! Ugyanis még mindig ott tartok, hogy ki tudok nyitni egy számítógépet, és – ideális esetben – be is tudom zárni. Internetezni nem tudok. Nincs is bekötve hozzánk. Ennek irracionális okai vannak: azt szeretnénk, ha a gyerekeink olvasnának, és nem a neten lógnának. És ez egyelőre így is van: szegények olvasnak, írnak, rajzolnak, darabot rendeznek, zenélnek. Én viszont nem tanultam meg kezelni az internetet, vagyis elég nagy felelőtlenség volt elvállalnom a net-naplót. Igaz, hogy Ági, a feleségem az idők során…
          (Ja, bocsánat, ahhoz, hogy jó lelkiismerettel írjam végig a hetet, muszáj érintenem a naplóírás hagyományos problémáit: magának írja-e az ember, vagy számít olvasókra? Szabad-e így kezdeni mondatokat, hogy Ági, a feleségem? Én tudom, hogy a feleségem Ági, tehát ha ezt elmagyarázom a naplómban, akkor az már nem is igazi napló.)
          Szóval Ági az idők során a munkahelyén ki-kinyomtatott nekem net-naplós oldalakat, tehát azért van némi fogalmam arról, mire is vállalkoztam. Meg is szerveztük ezt a hetet: a célbajuttatásban az apósom, Ági és a flashdisc nevű célszerszám – magyarul: csótány – lesz a segítségemre.
          További félelmem volt, hogy az olvasó majd felteszi a kérdést: ki ez a K. I.? A kérdés jogos, és számomra sem ismeretlen. Feltettem már magamnak egy párszor. Be kéne valahogy mutatkoznom. Frappánsan. Nos, amikor kinyitottam a gépet, a bemutatkozás kérdése eldőlt: hát persze! Egy lajhár a képernyővédőm. Lili lőtte az állatkertben digitális fényképezőgéppel. Ő is tette fel. Valahogy én is így kerülök most a netre: valahogy feltett rá a sors.
          És következzenek a közérdekű események. Ma egy ilyenre vagyok hivatalos. A Friss tinta! (mai gyerekversek) című könyvnek (szerk.: Banyó Péter, Csányi Dóra, Edinger Katalin és Kovács Eszter) tizenhat órakor lesz a második bemutatója, ezúttal az Írók Boltjában. Mert ennek a könyvnek három bemutatója van! Az egyik két hete volt, a másik ma (volt, mert már ez is elmúlt – közben este tíz lett!), egy bemutató pedig a jövő pénteken ötkor lesz a Pozsonyi Pagony gyerekkönyvesboltban. Ma azért mentem volna el az Írók Boltjába, hogy nyugodtabb lélekkel írhassak a könyvről a net-naplóban. Mivelhogy én is a könyv egyik szerzője vagyok (a harmincnyolcból). De akkor is írnék most a könyvről, ha nem volna benne versem: gyerekvers-gyűjteményt kiadni beletartozik az objektíve jó dolgok közé (mint gyereknemzés, békekötés, májusi alkonyat)! 
          Végül is azért nem mentem el a bemutatóra, mert Zsófi egyedül maradt volna itthon. (Ági még dolgozik, Lili spanyolórán van.) Zsófi még nincs tizenegy éves (Ld majd: e hét szerda!) Nem szívesen hagyom egyedül. Ráadásul a délelőtti naplóírás közben elkezdett kerülgetni a nátha. A takony-hasonlat az elején nem lehetett véletlen – érezhettem már valamit. Délután tehát itthon voltam, mézes teáztam, mert este viszont várt egy becsületbeli ügy: a foci. Onnan nem lehet elmaradni. Kispályás bajnokság tizennyolc csapattal. A mienket Jojónak hívják, és a tabella alsóbb régióiban tanyázik. Péntekenként játszunk, a mai az csak pótforduló. Mostanában sok a sérültünk, és ha valaki nem megy el, nem tud kiállni a csapat. El is mentem, meg is voltunk éppen hatan, ki is tudtunk állni a zuhogó esőre... Mivel jól megy az ősszel a csapatnak, örömmel számolgattam, hogy a net-naplóm hetében kétszer is játszunk majd, összesen négy meccset: talán lesz mivel dicsekedni. Az ősz legrosszabb játéknapját produkáltuk. Az eredményeket borítsa homály. Talán még majd a péntek… Mégis, hogy valamit mutassak a dolog természetéről, idéznék pár mondatot Uj Péter 2000. novemberi tárcájából, amit annakidején kivágtam az újságból. „Mi, a Budaörs vagyunk, minden idők legmagyarabb kosárlabdacsapata… Tavaly ötször egymás után kaptunk ki egy ponttal vagy hosszabbításban. Mindig a legjobbak ellen. A gyengéktől inkább simán kapunk ki, gond nélkül, laza húszassal, szinte felelőtlenül. (…) A mienk sohasem egyszerű kis zakó, szívás, sima betli, gikszer, botlás, gyufa, zamek, de nem is jól megérdemelt vereség, mi nem egyszerűen kikapunk, hanem: tragédiába torkollunk mindannyiszor.” A tárca címe Vereség (mi más?), és az újszövetségi bibliámból került elő nemrég, ami a pontos mondatok ellenére mégiscsak túlzás. Most legalább a helyükre tettem őket: ide. 
          Mindjárt éjjel fél kettő. Náthás vagyok, megírtam életem első net-napló-bejegyzését, fociztam, összeomlottam, és sikerült valahogy visszakapaszkodni a Könyvek Könyvéhez. Ennyi fért bele. Holnap hosszú, fárasztó nap jön. Új helyszínek, új szereplők. Most még ami hátravan, az az elalvás Gabriel Gárcia Márquez Bánatos kurváim emlékezete című kisregényén. Nagy írón szeretek elaludni. Jó két hónapig Spiró György Fogságán aludtam el, múlt szerdán fejeztem be, és ha nem volna ez a kis Márquez, most el lennék árvulva.

Kemény István