Jó napot. Reggel felébredtem, de még túl korán volt, úgyhogy visszaaludtam, aztán megint felébredtem, de akkor már végképp, elmentem számlákat befizetni, aztán az egyetemre, aztán elmentem máshova, de azt most nem mondom meg, hogy hova, aztán hazajöttem, de nemsokára megint elmentem focizni, de már megint hazajöttem. Baromi jó volt az egész. Az egész életem csodálatos.

Nyilvános naplóírást az emberek úgy kezdenek, hogy elmerengenek azon, hogy mi is a nyilvános naplóírás, meg még azon is el lehet merengeni, hogy egyáltalán a naplóírás micsoda. Én ezen még nem vagyok túl, de mindjárt megteszem, csak közben még eszembe jutott, hogy én régen sok évig írtam naplót, először  kézzel egy füzetbe, ez a füzet még meg is van valahol, aztán pedig a gépembe, és ezek a fájlok is megvannak – aztán jött a mélezés, és az kinyiffantotta a naplóírást. Mindenesetre amikor írtam, magamnak írtam, nem is vettem jó néven, ha a feleségem belenézett, mert mindent beleírtam, azt is, amit gondolok a világról meg magamról meg a helyzetről. Azért belenézett, és abból semmi jó nem lett, viszont szerintem nekem jót tett, éveken át nagyon jót tett a naplóírás. A számítógépesbe aztán nem nézett bele senki, és a mélforgalomba sem – gondolom.

Szóval most egy hétre visszatérek a naplóíráshoz – hála a Literának. Mielőtt elkezdtem volna, beleolvastam két elődöm egy-egy napjába hogy tájékozódjam, tök jók voltak. Ők nyilván rendesen használják a netet, olvasnak is, és nem csak pornót néznek rajta, mint én.

Hát mi a napló? Nagy szakirodalma van, amit nem olvastam, csak azt gondolom a magam hülye eszével, hogy a nyilvános napló kicsit gáz, aztán higgadtabban azt, hogy nem is gáz, hanem csak civilizációs tünet, mint a gépi mosás, a temetői szertartás, a korrupció, vágóhíd tatarozás meg a használt kontaktlencse gyűjtés, a szado-mazo kupi, a körbetartozás, az atombomba, a szelektív hulladékgyűjtés, a szakácskönyv, az űrutazás, a zöldmozgalom, a szociális háló, a gyerekpornó és a célbadobás tripán-kékfestékes, érintőkijelzős sejtszámláló készülékkel cserélhető fejű, háromélű borotvákra. Azért a titkos magánnapló mégis szebb. Ott az ember eldöntheti, hogy átveri magát, vagy nem veri át magát – aztán ha eldöntötte, akkor persze már állatira kell dugdosni azt a naplót, és ha dugdossa, akkor még mindig nincs garancia arra, hogy nem veri át – magát.

Az ilyen nyilvános napló pedig olyan, amilyen, én ezzel végeztem is reflexiós résszel, és most elmondom a napomat rendesebben, mert arra tartanak most engem, meg fogjátok látni, hogy az életem csodálatos – mint Hamupipőkéé, miután elvette őt a Herceg, mint Piroskáé, miután kibelezték őt a Farkasból, mint Odüsszeuszé, miután felkoncolta az összes kérőt, mint Terminátoré, miután el akarta pusztítani a világot, de mégis megmentette és mint Balassi Bálinté, mielőtt Esztergom ostrománál agyonlőtték egy ágyúval.

Ez a lényeg: ma találkoztam egy régi barátommal, aki egy nő, régi barátom, nagyon jó barátom, de már másfél éve nem beszélünk – az titok, hogy miért nem beszélünk, még én is csak kb. sejtem, hogy mi ez a titok, de egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy sejtem, viszont lehet, hogy mégis úgy van, de lehet, hogy nem. Szerintem ő sem tudja pontosan, mi a titok. Nem az első nembeszélős ügy az életemben – volt egy ilyen esetem felső tagozatban a legjobb barátommal. Lehet, hogy alsó tagozat volt. A lényeg, hogy nem beszélünk. Mint most ezzel a női barátommal – se mél, se telefon, se semmi. Én gondoltam rá, hogy mi lesz, ha majd összefutunk valahol, mert valószínűségi alapon össze kell futnunk előbb-utóbb, és akkor mi lesz, mit fogunk mondani, csinálni, és biztos ő is gondolt rá. Pl. az utcán. Ma aztán szembejöttünk egymásnak az utcán, és kicsit mosolyogtunk, köszöntünk is, és még beszélgettünk is:

– Szia.
– Szia.
– … – itt én jöttem volna, de nem mondtam semmit.
– Megyek, veszek ki pénzt – ezt ő mondta, és tényleg ment.
– Szia.
– Szia.

Pontosan így történt, tehát megtört a jég. De ő ezt nem fogja olvasni, mert komoly szakmája van, nincs ideje béna naplóimitációkra, ha pedig mégis olvasná, még mindig lehet, hogy azt hiszi, hogy ő az alsó tagozatos esetem, amiről az előbb írtam, szóval megúszom az egészet.

Gyakran hallgatok rádiót. Ma figyeltem a politikát is. Jó volt.

Tartottam egy órát az egyetemen, kedves naplóm, ez lesz most neked a meggy a tortán, mert én szeretek órát tartani: az ember csak bemegy, és nézi őt egy csomó húszéves lány, és az ember azt dumál nekik, amit nem szégyell, de gyakran még olyat is, amit szégyell, azt képzeli, hogy ő még kellene ezeknek a csajoknak, és ezért szóval tartja őket másfél órán át. Idegen szavakat mondtam nekik, olyanokat is, amiket én találtam ki, és ha ők nem találták ki, hogy mit jelent, akkor megmagyaráztam, és tényleg úgy volt. Az ilyen órák után egy darabig még gondolkodni szoktam az egészen, főleg azokon a dolgokon, amiket én mondtam. Most összefoglalom nektek ezt az órát – neked, naplóm – maguknak.

 

Fatras a Versválságról

argument

Sajnos Mallarmé már nem él,
de él még a penultima.


fatras

Sajnos Mallarmé már nem él,
mondjuk ki, bármilyen kemény,
és nem fog már dolgozni a
az ellen-végrendeletén,
s írni, hogy „van még szenvedély,
és a nők karja oly sima,
van szerelem és van izé,
halott a Versválság, a rém,
bár nem biztos, hogy annyira,
de van a vers, a vén kretén,
és él még a penultima”.

 
Nem felejtettem el a nőnapot sem, de közben eldumáltam az időt, és telefirkáltam a helyet, úgyhogy holnap erre majd még visszatérünk. Holnap megint én leszek.