A tótumfaktum a pömnéni volt. Terebélyes asszonyság, turbékoló hanggal és csilingelő aranyékszerekkel, a hatvanon jóval és egyre jobbal túl, évről-évre feketébb hajjal. Lehet, hogy a férjét gyászolta vele, a pömbácsit, aki sokáig hurcolta egy fehér Zsiguli kombiban nagy, négyszögű tálcákon a sima meg a francia krémeseket, de azután egyszer meghalt. Pedig óriási hasa volt, az ember csak ránézett, és tudta, hogy a vevőkhöz csak a maradék kerül. Pömbácsi kavarta óriási fémvederben a fagylaltot, és szedegette ki egy böhöm műanyag lapáttal. Aztán megfordult, és a fagylalt alakú farostlemez-tábla párhuzamos gumigyűrűibe büszkén biggyesztette a sárga VANÍLIA, a piros MÁLNA vagy a furamód ugyancsak piros PUNCS feliratú csíkot. Ezt később, mármint akkor, amikor a pömbácsi már a mennyei farostlemez-táblára rögzítette a mennyei fagylaltválasztékot jelző csíkot (azt hiszem, ezt látjuk szivárványnak), a pömnéni csinálta őhelyette, nem kisebb büszkeséggel.

          Ám pömnéni fő elfoglaltsága az volt, hogy búgott. Hízelkedő, már-már rajongó érdeklődéssel övezte a betérő vendéget, kérdezgette, csevegett vele, mélyről fel-felkuncogott, vagy szomorúan rázta a fejét, hogy még az ékszerei is csilingelve sopánkodtak.

          Talán a névnapján vittem neki először virágot, biztosan az öregek küldhették. Boldogan turbékolt, és adott érte két gombóc fagylaltot. Azon a nyáron módszeresen csupáltam a kertet, hetente kétszer-háromszor tündököltem vigyorogva a cukrászdában fagyiért. „Az én kis udvarlóm!” – búgta, valahányszor megpillantott, a törzsközönség meg, tejeskávézó anyókák, szelíden mosolyogtak, és bámultak a térdzoknimban. Hogy aztán mikor foglalták el ezeknek a néniknek a helyét a gyönyörű, fiatal lányok, nem tudnám megmondani; de amikor kamaszkorom legpattanásosabb nyarán egyszer beléptem fagylaltért a cukrászdába, az addigra már ijesztően koromfekete hajú pömnéni boldog kiáltására egyszerre vagy tíz szépség fordult sarkon és mért végig hüledezve. Belesírtam a puncsomba.