hirdetés

A rózsa helye (kishommage)

2011. március 29. - Schulcz Katalin

És összeáll valami a kis darabokból, mint ahogy a szövésre vonatkozó kérdéseinkre adott személyes válaszaikból is - Schulcz Katalin naplója keddről.
hirdetés

A teraszról rálátni a lakóparkra, mondja Hanna, a helyén kivágtak egy jó darab erdőt.  (Sikerült természeti képpel indítanom, igaz, az övével.) Tényleg így kezdődött a nap: Ibolya hozott egy szál magnóliát a fürdőszobaablakuk előtti fáról. Hanna örül, két ilyen fáról tud is Budán, ha ráér, néha arra megy és elgyönyörködik bennük.
Éppen azon tűnődünk  – jutalomjáték -, hogy a következő sűrű oldalon mi legyen a Hanna-féle szuperdizájn, a betű nélküli, hordozható ál-iniciálé, a szövegtömbök szigorát oldó kicsi kép. Az ő találmánya, de mi is kiválaszthatjuk a bélyegnyi részletet –  ezúttal egy klasszikus brüsszeli kárpit bordűrjéből. Hálás feladat: a koncentrálás kis szüneteiben lehet játszani. Színekkel és formákkal, apró képüzenetekkel. Szinte egyszerre csapunk le egy egészen kicsi szövött rózsára.
Az Európa szövete katalógusa készül. A mű: egy mitológiai jelenetet ábrázoló 18. századi kárpit képzeletben kihasított részeinek pótlása szövött kortárs parafrázisokkal. Huszonhét művész, többnyire távol egymástól, hónapokig a szövőszék előtt, valahol Európában. Ki-ki habitusa szerint. És összeáll valami a kis darabokból, mint ahogy a szövésre vonatkozó kérdéseinkre adott személyes válaszaikból is, mire megérkeznek és egymás mellé kerülnek a katalógusban. Mint ahogy az elállított darabok együttese is mást fog jelenteni az eredeti kárpit mellett.

Csak szegény Ibolya nem szőhetett most, ő az, aki az Európa szövetének szálait évek óta a kezében tartja, szervez és intézkedik rendületlenül. Viszi a vállán azt a Dobrányi Ildikó Alapítványt, a kollektív mű és kiállítás egyik kezdeményezőjét, amelynek a névadója, D.I. (1948-2007), maga is jelentős kárpitművész, vitte a vállán, amíg bírta, a jelentős alkotóerőt képviselő Magyar Kárpitművészek Egyesületét. Két évvel ezelőtt a belgiumi Oudenaarde városa (a flandriai kárpit egyik tradicionális központja) Dobrányi Ildikó-emlékkiállítást rendezett, ami már önmagában is meggyőző elismerés volt Ildikó életművének és a kortárs magyar kárpitművészetnek. Közelről pedig több mint meggyőző. Ott lehettünk Ibolyával, és láttuk a városjelző táblát majdhogynem eltakaró Dobrányi-plakátot (még itthon a város honlapján a bannert), aztán lépten-nyomon a főtér környékén, és a helyszínen, a restaurátorműhelyként és múzeumként is működő House de Lalaing termeiben a kiállítást. De az igazi meglepetés az a csendes és egyszerű, mondhatni derűsen komoly közeg volt, miközben megjelent és jó arányérzékkel megszólalt néhány városi notabilitás. Ott is személyes elszántságból és szívós munkából jött létre az esemény, és ott sem gondok nélkül. Az egykori munkatársak a fejükbe vették és viszontagságok, pénzhiány okozta megtorpanások után végül sikerült.  Élveztük a megvesztegetően antiprotokolláris légkört, ami a helyi hagyományok természetes folytatásának tűnt. A megnyitó utáni familiáris téblábolás a ház egyik munkaszobájában folytatódott, viaszosvászonnal letakart asztal mellett, informális süteményekkel.

Oldalról oldalra araszolunk, általában egyetértésben, de előfordul, hogy a grafikus csóválja a fejét, például utálja a kurzívat, szívesen zárt formába tömörítené a nem elsődlegesen vizuális szempontok szerint, azaz szertelenül tagolt szöveget. Mutatja, érvel, enged. Mutatjuk, érvelünk, engedünk.

Hogy hova kerüljön a kis kárpitrózsa. Tegyünk például a bevezetőt záró (hiányos) köszönetek mellé. Sapienti sat.

Schulcz Katalin

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.