hirdetés

A sámán útja az Égatyához

2015. június 3. - Kiadók a Könyvhéten

A lírai én – hol meditatív, hol mérges figura, jelentékeny financiális kihívásokkal – bezáruló világokba vágyik vissza és azokból próbál kitörni. Olyan terekből olyan terekbe, amelyek könnyen lehetnek sötétek, szűkösek és/vagy ragacsosak. Persze, nem csak úgy, mint egy belső nemi szerv. Úgy is, mint egy walesi edény, ha mosogatnivaló. – A könyvheti naplót szerdáról a JAK-füzetek szerkesztői, Balajthy Ágnes és Borsik Miklós írták.

hirdetés

BM: Szerda van. Kerber Balázzsal és Závada Péterrel kiülünk a Szabadság híd alá, hogy a poligámiáról beszélgessünk. A korzón tizenéves lányok laza csomókban. Péter elmélyülten figyeli a vizet. A képem megtelik spoilerrel, pofázok, a téma Houellebecq, Behódolás. A hős éppen számot vet két eszkortlány között. Rendelés előtt és után még érzem a mentás fagyi ízét, Balázs talán a gyömbéreset, de erről nem kérdezem. Péter nem kért az underground fagyiból (én csak a levendulástól tartok, félő, egyszer felhabzik a szám). A korzón huszonéves lányok, fiúk, elvétve harmincasok. Elképzelem, hogy faragok én is egy harmincas érmét, akkorát, hogy azért beleférjen az automatába. Bedobom, és várok.

Aztán szóba kerül a méhen belüli divat. Nem tudom, mi az, de azt mondom, burokgrácia, „majd halkan bocsánatot kérek” (Tolnai Ottó). Szóba kerül az őszinteség is mint illúzió ÉS mint szükséglet, ennek nyomán pedig előbb-utóbb Toroczkay András. Ő is a méhekről, többek között Budavár méhéről és egy viaszbábok gyártására szakosodott műhely term(el)ékenységéről ír új könyvében (A labirintusból haza, JAK + PRAE.HU). Tényleg, most ugrik be, hogy az anyaság, ami korábban explicitebben tűnt fel a verseiben, most sem mellékes témája. A lírai én – hol meditatív, hol mérges figura, jelentékeny financiális kihívásokkal – bezáruló világokba vágyik vissza és azokból próbál kitörni. Olyan terekből olyan terekbe, amelyek könnyen lehetnek sötétek, szűkösek és/vagy ragacsosak. Persze, nem csak úgy, mint egy belső nemi szerv. Úgy is, mint egy walesi edény, ha mosogatnivaló.

BÁ: Csütörtök hajnal, kávét kortyolgatok egy félig üres, félig dobozokkal teli lakásban a Wekerle-telepen. Úgy teszek, mintha a beszűrődő madárcsicsergés pont olyan lenne, mint Debrecenben, a Nagyerdő mellett. Kicsit ideges vagyok. Azt hiszem, még sosem történt velem annyi minden, mint ami ebben a hónapban történt és történni fog. Megváltozik a családi állapotom (ennyit a poligámiáról), az állandó lakcímem (legalábbis ideiglenesen), és kijött hat JAK-füzet, amiből ötnek mi bábáskodtunk a születésénél. Ma tízkor találkozom Toroczkay Andrissal, hogy odaadjam neki az első példányokat a könyvéből. Azt hiszem, körülbelül négy éve nem találkoztam vele – furcsa volt így, ilyen távolságból gyúrogatni ezeket a zavarba ejtően személyes szövegeket, még akkor is, ha tudom, hogy a személyesség nem más, mint egymás mellé rakott szavak együtthatása. (Az őszinteség mint mánia, az önéletrajziság végletekig való fokozása, egyúttal megbízhatatlansága annak a norvég fickónak a több ezer oldalas önéletírására emlékeztetett nála, aki mostanában teljesen uralja az olvasásra szánt időmet – Karl Ove Knausgård: My Struggle. Ez az én Behódolásom. Jó lenne, ha valaki lefordítaná magyarra is.

Persze, ez a munka számomra a kezdetektől a távolságról szól. Finnország, Kaposvár, Budapest, Debrecen. E-mailváltások, csetek, kétségbeesett telefonhívások. Távolról szerkeszteni jó: könnyebb tárgyilagosnak maradni, húzni, törölni, átírni. Szövegekkel dolgozni, és nem emberekkel. Kevesebb a kávé, nincs cigiszünet. Csak én és a korrektúraprogram. De közben persze rossz is, állandó hiányérzettel jár. Hogy képtelenség írásban elmagyarázni, hol romlott el az elrontott mondat. Hónapokig javítgatni a szövegeit valakinek, akit még csak fényképen láttam. Félreértések, meg nem értések, nem fogadott hívások, elkésett levelek. És hogy mennyire utálja minden szerző, ha azt teszem oda megjegyzésként, hogy „ügyetlen”. Én is utálnám.


BM: Bezzeg én, aki beköltözöm, barátok, barátnők réme, úgy hagyom a gmailt, ha elmegyek, miután beleköpködtem a billentyűzetbe. Vagy egy éji órán műanyag kismotorral, az ún. Gyígyível állítok be. „Ugye feltűnt, hogy Bori nincs rajta?” – kérdi Tocó, de válasz helyett már a delete gombot nyomkodom, egy olyan vers fölött ülve, amit nyilván 32-szer átírt már. De ki az a Bori? A legfiatalabb barátom. Nagy Kata lánya, Katáé, aki délelőtt megkarcoltatta magát: A sámán útja az Égatyához címmel első tetoválását rakatta fel délelőtt az Invictusban a válla alá. Azon kaptam magam, a bőrét szerkesztem én is, bár nincsen nálam tű, csak ott ülök, ahol ő.

BÁ: A Könyvhetet azért vártam, mert a távolságok hirtelen fél-negyed méterré zsugorodhatnak majd. A fényképarcok megelevenednek, az évekkel ezelőtt megszakadt mondatok folytatásra lelnek. Egy hely(b)en leszünk: Vallai-kert, csütörtök, péntek, szombat. Gyertek ti is.

Balajthy Ágnes és Borsik Miklós
JAK-füzetek 

 

Kiadók a Könyvhéten

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.