Jó reggelt gyerekek. Ugye milyen szép havas napunk van. Hogy ne legyen dögunalom a vasárnap, hogy ne legyen mindig ugyanaz: tízkor mise a kossuthon, délben rántott hús, délután sztártrek a viaszat hármon, hogy valami történjen is velünk, szóval úgy döntöttem, elmegyünk síelni. Megyek, fölpakolom a síléceket a kocsi tetejére, aztán uccu.
A síléctartó egy nagyon praktikus, formatervezett ipari termék. Egy magyar író akár le is írhatná, hogy milyen szép, mert birtokában van az ábrázolás efféle készségének, s ha nem kéne feszegetni azt a rohadt kulcsot benne, hogy végre elforduljon, meg is tenném, de így nem tudok a tárgy szépségére koncentrálni. Örülök, hogy két kurvaanyád között még némi testi erőt ki tudok fejteni. A lécek végül fölkerültek, a gyerekek le, és aztán indulás arra a jó kis olcsó helyre, ahol hatszáz forint egy tizenkét csúszásos bérlet, és a Gabi bácsi még két menetet ingyen is enged. Mert nem olyan szemét hely ez, mint Ausztriában, hogy az osztrákok röntgennel nézik át, mennyi zseton van a pufajkád alatt, aztán mindent elkövetnek, hogy az ott-tartózkodás során az összeset kiszedjék belőled, s a hazaút előtt még a bankkártyádat is leszívják. Nem, az osztrákok között egy olyan igaz ember sincs, mint a Gabi bácsi. Amikor lecsúsztad az utolsó menetedet, akkor külön szól, hogy na még egyet, gyerekek, még egyet az én kedvemért, ingyen. Jól van, Gabi bácsi, de már nagyon kifáradtunk. Akkor is - könyörög -, tényleg, csak a kedvemért, az én egészségemre. Na - legyintünk akkor -, jól van, Gabi bácsi, de többet nem, ne is kérje, ám a végén még egyre rábeszél, a felesége egészségére. Ilyen hely ez a mi síparadicsomunk. Persze, nem mondom el, hogy hol van, még azt sem, hogy az emegyesen, az emötösön vagy az emhetesen közelítettük-e meg a helyszínt. Azért nem vagyok annyira szolidáris, hogy eláruljam, aztán holnap ott síeljen az összes magyar író, meg az összes magyar írószervezet, hogy ott kelljen a hegyen köszöngetni síbottal az ember kezében, meg irodalomról diskurálni. Hát azt nem. Órákat sorban állni a rajongóik csapatával érkező írók miatt, meg elviselni, hogy a híresebb írók megelőznek, hogy bocs, de nekem nincs időm, mert egy remekművön dolgozom, te ráérsz várakozni, hogy megírd azt a szar kis novelládat. És még szólni se mer az ember. A feleségem is azt mondta, hogy ezt ne mondjam senkinek, mert nekünk lesz szar. És az írófeleségeknek mindig igazuk van, azok racionálisabbak, nincsenek kiszolgáltatva saját érzékenységüknek, mint maguk az írók.