Más ott érzi magát otthon, ahol az ágya van, én ott, ahol a könyveim.

          Reggel Kinde Annamari küldi át a mondhatatlan című könyvének két borítótervét. Ő egyikkel sincs kibékülve, nekem az egyik nagyon megtetszik: elegáns, bár valóban kicsit sötét, de ez a sötétség épp a mondhatatlansággal van összhangban mondom, hiszen azt, amit nem tudunk megnevezni, azt legtöbbször látni se nagyon látjuk, a vakság a nyelvre is rátelepszik, mindmáig csodálkozom, hogy Saramago könyvében, a Vakságban egy idő után miért nem kezdtek dadogni a sorra megvakuló emberek, hogy a végén már csak értelmetlen hörgés legyen a pár napja még értelmes beszédből. Amit nem látunk, arra szavunk sincs. Ez nagyjából azzal is összefügg, amit Demény is ír az új regényében, hogy egy írónak a szeme a legfőbb munkaeszköze, a megfigyelés, a tárgyak és jelenségek finom letapogatása, hiszen a figyelem, a nézdegélés, az már a dolgok első elrendezését is jelenti, valamiféle rendszer becsempészését a káoszba, enélkül pedig egyetlen könyv sem éhet, ha nincs egy belső kis tejútrendszere, egy nap, ami körül békésen elfordulhatnak a kósza bolygók.

          Este megint meccs, de most valahogy unom, bár az olasz csapatok rendre kikapnak, ez pedig már épp elég, de valahogy mégsem tudok ráhangolódni, újságot olvasok a közvetítéssel párhuzamosan, ez pedig olyan, mintha a fürdőkádban próbálnék felöltözni, kényelmetlen és semmi haszna, hiszen ahogy a riporter felemeli a hangját, egyből odanézek, ezzel is elvesztettem a vezércikk ritmusát, mindegy, legalább mindkettőt kipipálhatom.

          Olvasok egy cikket az angol családok antiszociális munkaidejéről, kész röhely, mert mi is ezen kaptunk össze este, hogy nem érdemes egy olyan helyen dolgozni, ahol reggeltől estig bent tartják az embert, vagy akkor ezt fizessék is meg, bár az is csalóka, mert minek sok pénz, ha az embernek nem marad ideje elkölteni, kiélvezni, akkor csak a lehetőség marad, a kirakatok bámulása, azzal a jó érzéssel, hogy akár meg is vehetném, ha lenne rá időm. Aztán valahogy megállapodunk, illetve eljut arra a pontra a vita, amikor már mindkét fél csak ugyanazt tudja elmondani még egyszer és még egyszer, s akkor valahogy abbahagyjuk, hogy igen mindkettőnknek igaza van, ettől aztán mindketten szarul is érezzük magunkat, bár legalább hízelgő, hogy ennyire liberális egyszersmind polgári megoldáshoz jutottunk el, nem haraptuk el egymás torkát az igazság szent nevében. A polgárságról pedig megint eszembe jut Márai, illetve az a baromság, hogy nem tudok rendesen szétnézni a standon a Márai-kötetek mellett, hogy az árus máris ne kezdje ajánlgatni Wass Albertet, s ez mindig kiborít, nem is azért, mert egy elképesztően rossz írót akarnak rám tukmálni, hanem mert már azt is feltételezik, hogy szigorúan ideológia mentén olvasok, hogy vannak ilyen ál-olvasók, akik csak azokat a szavakat engedik testközelbe, amelyeket jól előszűrt és átrágott már a politikai meggyőződésük vagy micsodájuk, ez viszont már a szellemi leépülés utolsó fázisa, ezután már a betűk is elmosódnak. Máraitól is többnyire a naplóit vagy az ehhez hasonló szövegeit keresem (Föld, föld!, Egy polgár vallomásai), a regényeit nem annyira, mert amikor azzal foglaltoskodik, ami a környezetében, vele és az övéivel (a polgársággal, ha úgy tetszik) történik, akkor elképesztően izgalmas dolgokat ír, pontosan, feszesen, némi gőggel, ami kimondottan jót tesz a szövegeknek, a fikcióban viszont valahogy mindig maszatolni kezd, már érezni a mondatok csináltságát, az öltöny szabását, amit az íráshoz felvett. Az olvasás ugyanis nem kiállás valami mellett, Wass Albertet olvasni nem jelenti egyszersmind az autonómia melletti harcos kiállást, hanem csak valami félrement búsongást valami után, ami a papíron kívül talán sosem létezett. Bodor Sinistrája ezzel szemben egyből felismerhető, még ha a térképen nem is nagyon lehetne megmutani, csak sejti az ember, hogy talán itt kezdődik és ott ér véget, a másik viszont pont fordítva, pontosan körülrajzolható, mégsem létezik, felfújt tündérvilág az egész papírmasé angyalokkal. A legjobb lenne számítógépes játékká átkonvertálni az egészet, ahol délceg fenyvesek között, becsületes lajbis székelyek tanácsaival lehetne kilőni a szakállas pópákat, és egyéb ólálkodó elemeket, megvédeni a szent anyaföld szent rögeit, és ha már mindenkit kiirtottunk, akkor az ember kapna bónuszt, hozzácsatolnák végre azt a talpalatnyi földet a mennyeknek országához.

          Csak bele ne gebedjünk az örömünkbe.