Nem sok különbség van egy szanatórium és az alkotóház között.
Tegnap este vetítették a tévében Thomas Mann Varázshegyét, és kísértetiesen emlékeztetett Hans Castorp davosi kórháza arra a házra, amelyben egy hónapig vagyok a Wannsee partján. Itt persze nem tüdőbetegek és idegbetegek fekszenek, hanem kelet-európai írók. Mihajel Siskin, Georgi Tenev, Igor Marojevic, Vule Zuric, orosz, bolgár és két szerb, volt egy cseh írónő is, de elment. Mindannyian regényeket és prózát írnak, és szívesen pártolják a női irodalmat, úgyhogy jól érzem magam közöttük. A nemi arányok persze jól mutatják a térség emancipációs helyzetét. Ha az LCB német írókat fogadna, vagy kizárólag finneket, netán lengyeleket, bizonyára jobban kedvezne a heteroszexuális szerelemnek. Ahol kancellárnő van az ország élén, ott gyakorlatilag minden szoba nyitott a nők előtt. Itt még a külföldiek is emancipálódtak a feminizmussal, szinte minden jelentős művet el lehet olvasni fordításban. Mindannyian ugyanazért vagyunk itt: megjelenik németül a könyvünk.

Egy dokumentumfilm bemutatta, hogy a davosi szanatóriumokban elég feszes a napi beosztás, alig van idejük pihenni a betegeknek, de a végén meggyógyulnak. Na ugyanezt éli át az író az alkotóházban. (Kár, hogy nálunk nincsenek ilyen nemzetközi alkotóházak, illetve nem is kár, hanem ciki, de erről majd később.) Reggel nyolc és tíz között kötelezően együtt reggelizünk, aztán estig dolgozunk, kiváló feltételek mellett, ülünk az íróasztalnál, fekszünk a számítógépen, sétálunk a tó befagyott jegén, mindegy, de alkotunk. Abszurd, de Kleist sírjánál novellatervekről, tankönyvfejezetről, könyvekről beszélünk. Legalábbis Siskin és én így teszünk, aztán este együtt bemegyünk Berlinbe. Az orosz író lett a legjobb barátom. Talán azért, mert pontosan ugyanolyan, mint a magyar férfiak, már többször főztem rá, és ha nem ment neki az írás, azzal vigasztaltam, hogy ő a legjobb orosz író, akit személyesen ismerek. Elhitte, tegnap állítólag megírt egy teljes fejezetet. Közben Tamás is hívott skype-on, hogy nem tud befejezni egy tanulmányt, kitörli mindjárt a gépéből. Mégiscsak elolvasná a könyvem kéziratát. De hát nyuszi, te vagy a legokosabb a világon! Azóta nem hív, és szerintem engem sem olvas, tessék, nála is bevált a szer.

Este megvolt Siskinnel a közös felolvasásunk, és nagy meglepetés ért mind a kettőnket. Eddig ugyanis egy sort sem olvastunk a másiktól, viszont 3 mondatunk majdnem teljesen megegyezett. Az írói alkat ugyanaz, most már biztosan nem véletlen a barátságunk. Ebben állapodunk meg. Siskin világító kék szeme Karafiáth Orsinak is tetszik, aki tegnap eljött minket meghallgatni egy svájci fotós barátunkkal. Legát is itt van, de három napja alszik Berlin Centrumban, az Alexanderplatzon. Kérdeztem tőle, hogy hozott-e új Magyar Narancsot, igen, de nem adja oda, mert ha felébred, azt szeretné olvasni.

Georgi, a bolgár író szintén elég feszes tempóban dolgozik, ő innen rendezi a bolgár állami tévében hetente jelentkező irodalmi beszélgetős műsort. Illetve most indítják Szófiában a Nagy Könyvet, amiben mi is szerepelünk majd. Egy magyar könyvet ajánlhatok én is. Még nem tudtuk leforgatni, mert képtelen vagyok eldönteni, mi legyen az. Siskin Dosztojevszkijt dicsérte, neki könnyű. Három álmatlan éjszakám volt már a felvétel miatt. De ma reggel Georgi megmondta, hogy csak Hobo lehet. Ő a legismertebb magyar alkotó, a Kopaszkutyát ő személy szerint tizennégyszer látta kamaszkorában. Georginak egyébként itt van a családja, és velük lehet népszerűsíteni a magyar nyelvet. A kislánya már beszél magyarul, minden nap megtanulunk négy szót, de ma reggel a pirítós kenyér már elég nehezen ment.

Általában éjfél és hajnali kettő között vitatkozunk az irodalomról. Tegnapelőtt a Nobel-díj volt a téma, mindenki az én érveimen kacagott, először nem tudtam, miért. Aztán kiderült, szerintük hiába vagyunk mi itt olyan menők Németországban, legalább 80 évig várhatunk a következőre. A beszélgetés végén Siskin érdekes csavarral állt elő: ő például nem azzal vigasztalja magát, hogy Tolsztoj sem kapott ilyesmit (úgysem vette volna át, irtózott a pénzes díjaktól), hanem azzal, hogy tavaly találkozott egy stockholmi russzista nővel, aki megmutatta neki az orosz lista állását és szerepelt rajta a neve az ötödik helyen. Mivel az oroszok húsz éve nem nyertek, ezért szerinte neki nagy esélye van, ha négy orosz író meghal. Georginak is meggyőző a jövője, mert a bolgárok még sosem kaptak Nobel-díjat. Kár, hogy nem lehet az interneten szavazni, vagy sms-ben. Elmeséltem nekik, hogy nálunk már van olyan női magazin, akik novellistákat szavaztatnak. (Sajnos az utolsó előtti helyen fogok végezni.) Állítólag már ki van dolgozva, hogy a 2020-as olimpián bizonyos sportágakra is majd az interneten lehet leadni szavazatot, és akire a legtöbb gombnyomás érkezik, bajnok lesz. Georgi szerint ez klassz, a kapitánynak öltözött bolgár kritikusnők, akiket ő moderál, elég szavazatképesek, szép, nagy melleik vannak, csinosak és jól felvágták a nyelvüket, velük jó irodalmi műsort készíteni, nagy a nézettségük. Kár, hogy nálunk minden ilyenből kimaradnak a nők. Pedig ha bevennék őket, lehet, hogy népszerűbb lenne az irodalom, így elég unalmas. Menyhért Anna írt nekem a minap egy levelet, állítólag megint indul egy újabb kritikai beszélgetés, amiben nincsenek irodalmárnők. Nem tudom, én áruló vagyok, ezentúl már csak a bolgár tévének nyilatkozom. Meg is beszéljük Georgival, hogy szombaton forgatunk, azt mondta, szóljak az attraktív költőnőnek is (Orsinak), aki tegnap itt volt. A Bibliáról fogunk beszélgetni.
Na, most megyek a magyar házba, mert Can Togay és Fehéri Gyuri beváltják az ígéretüket. Februárban indul a Neue ungarische Mädchen sorozat, magyar és német írónőkkel!

Kiss Noémi