(szerda)

Akkor én ezt az ablakot most betöröm, leszarom – gondolhatta az a hülye. És aztán valóban betörte az ablakot, a kisteher jobboldali ablakát. Mindeközben gyanútlanul aludtunk.
Reggel elég korán keltem, volt dolgom bőven, bele is merültem, és azt sem néztem meg, milyen az idő, azt sem, mi van az utcán. Fifi félóránként felkelt, végül csináltam neki egy kávét, azért visszafeküdt az ágyba, a Szeress, ha mersz című francia filmet nézte, talán a végére is ért, mire én elindultam dolgozni. Közben még összedobott pár szendvicset, lefőzte a napi kávéadagomat (akkor ezt most meg is szokhatom?), ami nem kis mennyiség – egyszer a Facebookon real-time jegyzeteltem, ha éppen feketét ittam, az aznapi tizedik környékén már kisebb mentőakció szerveződött az életem megmentésére.
Amikor leértem az utcára, a kisteher úgy állt, ahogy hagytam. Előző este még megfordult a fejemben, hogy biztosan megint kitesznek a szélvédőmre egy cetlit, mondván, nem tud a mentő parkolni, ha baj van, és itt idősek laknak, bármikor baj lehet, persze két bálna is elfért volna mögöttem. Említett kis üzenetet eltettem:



Szóval cetli nem volt, de jobb oldali ablak sem. Rohanás fel Fifiért, jöjjön, segítsen beragasztani, egyelőre ez lett a megoldás, napközben aztán apám meg is rendelt egy bontott ablakot, ötezer, majd megy Szentendrére, átveszi, beteteti. Egy zárható hamutartón, egy sima és két napszemüvegen kívül nem vitt el semmit az a hülye, még a forgalmit sem. Bizonyára olyan lila ködben látja majd a világot, mint ahogy én, amikor feltettem a napszemüvegemet. Nekem meg kitisztul a világ, előjönnek az eredeti színek. Egyébként nem hagytunk semmi értékeset a kocsiban, hátulról is mindent kipakoltunk, apám sem lett ideges, én is inkább csak értetlenkedtem, mindegy, szemeteszsák lett az ablak, mostantól bármit kidobhatunk rajta.
Fifi egész nap pakolta a cuccait, kicsit letört volt, bizonyára egyedül érezte magát, szokatlan még a hely, a dolga sok, kipakol, takarít, önéletrajzot ír, munkát keres, szeret. Úgy volt, hogy nem jön velem este Letkésre visszavinni apámnak a kistehert, de aztán mégis, az egyik nagyáruházban olcsó volt a csirkecomb, napi akció, apám berendelt húsz kilót, de egy ember csak tízet vehet, a multinak (és apámnak) jól jött hát a szerelem, merthogy Fifi és Pip – két ember.
Nem. Egy. Így jártál, apa.
Miközben álltunk a sorban, azon gondolkodtam, jó lesz majd hasonlatnak a háborúk és egyéb szűkölő korszakok toporgása a kenyérért, zsírért, húsért. Aztán ezt elvetettem. Húsz kiló csirkecombbal a kézben nehogy már szenvedni kezdjünk.
Otthon anyám hallal várt, hol a majonéz. A hal mellett. Egyél még egyet, na, csak egyet. Jó, anya, jó, csak egyet. És irány vissza Budapest, letudva az autócsere, most már apámnál a kisteher, nálam a személy, a személy nálam van, Fifinek hívják. Engem meg Pipnek, heló!
Éjfél volt már, amikor megérkeztünk Kőbánya-alsóra. És még ma reggel sem néztem ki, milyen az idő.