Komputerem, akit bizalmasan Baromarcúnak becézek, ismét meglepetésekkel szolgált.
          Nem tudom, jól tettem-e, de kb. 2,5 gigabájtnyi (!) hülyeséget töröltem a merevlemezéről. A gépnek az agyára ment a dátumváltás, január elseje óta sokszáz fájlt jelenített meg rejtett könyvtárakból, sőt programokat és mappákat is. A legtöbbjéről fogalmam sincs, hogy mi lehet, főleg a programokról. Talán valamiknek a biztonsági másolatai. A dokumentumok általában magának a kiterjesztésnek az alapparaméterei, tehát a gép névjegye meg effélék. Egyet azonban idézek, hogy együtt élvezhessük. Nekem mind közül ez tetszett a legjobban. Úgy hívták, hogy ~$anyi_János_összes_költeménye.doc. Nem tettem el, de megpróbálom betűhíven rekonstruálni:

~$anyi János összes költeménye
? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ?
? ? ? ? ? ? ?x?x? ? ? ? ? ? ?x?x? ?
? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ?
-- - - - - - - - - - - - - - - - oldaltörés- - - - - - - - - - - - - - - - -
? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ?
x? ? ?x

          Sejtelmem sincs, hogy ki lehet ~$anyi János, a gépemben biztosan nincs ilyen vagy hasonló nevű költőtől semmi, pláne az összes költeménye. Talán Baromarcú barátunk választotta magának ezt a vonzó költői álnevet.
          Gondolkodtam rajta, hogy a rejtélyes művet beviszem egy kiadóba, mint az első eredeti cyberpoémát, de aztán úgy döntöttem, hogy stílusosabb a hálón közzétenni.
          Nem is tudom, hogy a gépemen kívül életben maradnának-e ezek a jószágok. Az egyik fájlra egyébként határozottan ráismertem, ez egy öt évvel ezelőtt törölt dokumentum töredéke. Annak idején jókora fájl volt, tele színes képekkel. Még a gimnáziumban kapta a lányom osztálya magyarból azt a házi feladatot, hogy szerkesszenek újságot, és ez az egyik kísérletük több száz kilobájtnyi törmeléke volt. Ráadásul nem is a lányomé, csak nyomtatni küldte át az egyik osztálytársa, akinek éppen kifogyott a tintapatronja. Rögtön kitöröltem, hogy ne foglalja a helyet feleslegesen. Azóta kb. tízszer formatáltuk a merevlemezt, ami akkoriban még nem is volt megosztva, és most is a C meghajtón találtam, ahol a programokat tárolom, tehát formatáláskor azóta is mindig törlöm. Felfoghatatlan, hogy sikerült megmaradnia.
          Voltak olyan dolgok is, amik nem a lappangást választották, hanem nyíltan nem hagyták magukat letörölni, arra hivatkozva, hogy állítólag „másvalaki” éppen használja őket. Tehát nyilván kapcsolódnak valami futó művelethez. Eddig nem látom, hogy bármelyik programnak nehézségei lennének, de azért nem vagyok egészen biztos magamban. Vírusok nem lehettek, mert az újonnan frissített vírusdetektorral szkenneltem az egész winchestert, és semmit sem talált. Lehetséges, hogy a gépem ilyen tömegben állít elő marhaságokat, egyszerűen időtöltésből, hosszú téli estéken, amikor magára hagyottan zümmög a képernyővédő mögé rejtőzve? Vagy egy titokzatos lény lapul valahol a kibertérben, és kihasználatlan memóriakapacitásokra vadászik, hogy azokat megszállva az ott talált információmorzsák felhasználásával megfejthetetlen vagy legalábbis titokzatos üzeneteket küldjön a gép tulajdonosának? A „x ? ? ?x” azt jelentené, hogy „Engedjenek ki!”?
          Nem tudom.
          Egyébként volt egy dokumentum, pontosabban egy… mittudoménmi, egy halott fájl asztrálteste, amivel semmit sem lehetett kezdeni, megnyitni sem hagyta magát, és amikor rámutattam az egérrel, hogy megnézzem a méretét, a kilobájtokat mutató szám folyamatosan növekedett, amíg csak rajta tartottam a kurzort. Végül úgy tudtam megszabadulni tőle, hogy mappával együtt beillesztettem egy másik mappába, azzal együtt kivágtam és beillesztettem a papírkosárba, onnan pedig kiürítettem. Ennek a fájlnak ez volt a címe: ~$zent profán.doc.
          Különös jelentőséget ad ennek a transzcendentális cyber-parajelenségnek, hogy alapdokumentumát nagyon is jól ismerem. Sok évvel ezelőtt, bízva abban, hogy meg tudok hosszabbíttatni egy átmeneti megoldást jelentő ösztöndíjat, belekezdtem, hogy monográfiát írjak Takács Zsuzsáról. Ehhez a munkához legalább fél, de inkább egy egész évre lenne szükségem. Ez a monográfia-kezdemény rejlik A szent profán fájlnév mögött. Én pedig ma éppen Takács Zsuzsa költői estjére készültem. Mint tegnap jeleztem, a Stúdió K-ban beszélgetett Balla Zsófia Takács Zsuzsával, hosszan és mély empátiával, továbbá jó néhány verset olvastak fel felváltva.
          Két dolgon gondolkodtam utána.
          Egyrészt, hogy milyen hatást tenne ebben a közegben egyetlen mondatnyi idézet a tegnap felolvasott szövegek bármelyikéből. És akkor ez most mit jelent? Hogy sokféle női beszéd van párhuzamosan? Persze. De az is lehet, hogy valamifajta aszinkronitás mutatkozik ebben a dologban. Hogy egymással versengő beszédformákat figyelhetünk meg, talán egy dialogikus (rosszabb esetben alkalmazkodó) és egy offenzív, önérvényesítő beszédstratégiát. Nekem persze ez a Takács Zsuzsa-féle intonáció a vonzóbb, de ki tudja, hogy nem kell-e mostanában inkább lerúgni a lépcsőn a hokedlit. A mai este mondataira azért emlékszem, mert tíz-tizenöt-húsz éve ismerem őket. Mindig újra megrendítenek, de ez már csak ismételt átélése valaminek. Az pedig, ahogy Fiáth Titanilla rap-szövegében keveredtek a kúrod a nőt típusú szövegek Rilke és Heidegger-toposzokkal, elsőre okozott maradandó elváltozást az idegrendszeremben. Nem beszélve Tóth Krisztáról, mert ő már a másrészt.
          Tehát másrészt azon gondolkodtam, hogy milyen alapvetően képtelenek a nők egymás intelligenciáját, iróniáját és öniróniáját átérezni és visszaadni. Balla Zsófi érzékletesen és kulturáltan olvasta fel Takács Zsuzsa verseit, de mindvégig azt éreztem, hogy sokszor alapvetően félreérti a helyzetet. Ahol a hangvétel csikorgóan önironikussá válik, ahol a legsivárabb kétségbeesés pillanata érkezik el például a Július, halálom, születésed című versben, ott az ő előadásában a feloldódás, megkönnyebbülés hangja szólt. Takács Zsuzsánál az ilyenfajta visszafordíthatatlan veszteség-élmények rögzítésében mindig van valami pontos, gunyoros, felülemelkedő győzelem-élmény: a nyelv uralásának szikáran intelligens öröme. Talán Unamunonál érzem ezt a leghatározottabban. De most a nőkről beszélek. Visszatérve Tóth Krisztinára: még tegnap este a rádióban Fullajtár Andreától hallottam ugyanazt a szöveget – Nagy vonalakban a női szexualitásról –, amit korábban a szerző olvasott fel, és így, időben ennyire közel hozzá borzalmas volt. (Arról nem beszélve, hogy a rádió honlapján szereplő változatról lemaradt az utolsó mondat, félig-meddig a slusszpoén.) Emlékszem, Fabó Kinga egyik könyvbemutatóján hallottam Hernádi Judittól ennél még katasztrofálisabb produkciót. Fabó hatalmas arc, kegyetlen, szikár szarkazmussal és alig elviselhető távolságtartással beszél önmagáról, miközben a háttérben mindig érződik a tág horizontú és átélt műveltség-anyag. Hernádi mindebből el kitérdesedett kurva sirámait tudta továbbadni. Fullajtár Tóth Kriszta szövegéből a kisebbrendűségi érzést és a férfigyűlöletet. Pedig, jóllehet nyomokban talán előfordul, nem ez benne a lényeg. És még csak nem is az okossága.
          Távol áll tőlem, hogy lenézően nyilatkozzam intelligenciánkról. De azt hiszem, hogy a segítségével csak annak belátásáig juthatunk el: nemiségünk sokkal összetettebb és hatalmasabb, semhogy fölébe kerekedhetnénk, és besorolhatnánk mondjuk az önérvényesítő technikáink sorába. Profán szakralitása egész értelmünk alaprétege. Mélyebben belénk van égetve, mint a róla elnevezett fájl komputerem merevlemezébe.

Bodor Béla honlapja (link)

Bodor Béla