hirdetés

A szeretet természete

2008. július 2. - Boris János

Mekkorát nőtt a szememben költészetén túl Petri azzal is, hogy kiderült, rokon-John LeCarré-rajongóra leltem benne! Még annak ellenére is, hogy a Smiley-figurát  stílusában egy kicsit félreérti, ám maga mégis teljes mértékig „benne van” ebben a figurában.  De ez inkább rossz-, semmint jókedvre derítő gondolat. Már csak azért is, mert Petri nincs, LeCarrét fordítani viszont nagyon nehéz, „britsége” visszaadhatatlan, és a bornírt magyar irodalmi kánon meg képtelen kezelni egy igazi nagy írót, aki a kémregény lenézett műfaját műveli. Nem tudom, Petrit tudja-e kezelni ez a kánon. Vannak kételyeim. Sőt, leginkább azok vannak.
hirdetés

Ma viszont kiadói nap, igaz, már kissé nyári, félárbócos, de mégiscsak a kiadóba tartunk, tehát legyünk naplószerűbbek az eddigieknél, úgyis csak átmenetileg sikerül. A szerkesztőségig azonban el is kell tömegközlekedni – Kossuth tér-Astoria, aztán egy megállónyi busz, ennyi az egész, mi az ördögnek nekem autó? –, így az ajtón kilépve a Prufrock reggelije által elért jólétszint fokozása következik. (Most, amikor ezt leírom, egyik másik angol reggeli – Smiley reggelije – jut az eszembe. Éppenséggel Prufrock is lehetett volna Smiley. Van hasonlóság a karakterek között. [„Good to swell a progress, start a scene or two.” Vagy: „Cautious politic, and meticuluous”] (Mekkorát nőtt a szememben költészetén túl Petri azzal is, hogy kiderült, rokon-John LeCarré-rajongóra leltem benne! Még annak ellenére is, hogy a Smiley-figurát  stílusában egy kicsit félreérti, ám maga mégis teljes mértékig „benne van” ebben a figurában.  De ez inkább rossz-, semmint jókedvre derítő gondolat. Már csak azért is, mert Petri nincs, LeCarrét fordítani viszont nagyon nehéz, „britsége” visszaadhatatlan, és a bornírt magyar irodalmi kánon meg képtelen kezelni egy igazi nagy írót, aki a kémregény lenézett műfaját műveli. Nem tudom, Petrit tudja-e kezelni ez a kánon. Vannak kételyeim. Sőt, leginkább azok vannak.) De térjünk vissza a hangulatjavításhoz, bogyók nélkül. Bizony, az ember néha kicsit gondterhelten vág a napnak, elkezdi végigzongorázni az agyában, mennyi a teendője, kellemetlen telefonhívásokra számít, előre tudja, a felét sem fogja elvégezni annak, amit rá vár, s ez nyomasztó - ám ekkor feldübörög a fülében (például) a ’38 Special és a Déja Voodoo, vagy valami hasonló, de lehet, hogy a a Blues Brothersből ismert Sweet Home Chicago. Kedvem ilyetén javítására a közlekedéskor ide s tova másfél éve a nyakamban hordott, kizárólag blues-zenével (a Blues, és ami ugyanaz, a Rythm ’n Blues minden létező stílusával és árnyalatával) feltöltött IRiver márkájú mp3-as lejátszó szolgál. (Tényleg: miért „I”-akármi a fantázianeve manapság minden elektronikus kütyűnek? Az Apple IMacje és IPhone-ja indította el ezt a mániát? A sok túlfizetett „kreatívnak” évek óta nincs más ötlete, mint hogy minden „I” legyen – hogy én, a fogyasztó, érezzem, az enyém, hozzám simul, nekem kezes, kizárólag engem szolgál?). Készséggel elismerem, Prufrockot, ahogy őt eredeti változatában ismerjük, nehéz az ilyen zene rajongójaként elképzelnünk, ő a huszadik század elejének vagy a késő tizenkilencediknek a szülötte, hozzá a halk szalonzene illik, amely a Michelangelóról csevegő hölgyeket kíséri lágyan. Hogy milyen lenne a „modern Prufrock”, meg az ő zenéje, annak csak egy mai Eliot lehetne a megmondója, olyan pedig már egy jó ideje nincs. Én viszont egyre jobb hangulatba kerülök, miközben hol nagy öregeket hallgatok – Howlin’ Wolfot, meg az ő híres-nevezetes, kissé kétértelmű Backdoor Manjét, vagy a How Many More Yearst, a hét éve (már hét éve!?) halott John Lee Hookert és a One Bourbon, One Scotch, One Beert – hol jobbnál jobb ismeretleneket, maiakat, kemény-rockosakat, lágyabbakat, ahogy jön. Ha szerencsém van, az Astoriáig valami Zydeco is becsúszik, és akkor kishíján táncra perdülök (sikerem is lenne vele a metróállomáson. A titok nyitja: munka közben internetes bluesrádiók műsorát veszem fel óraszám a Streamripper nevű ingyenes szoftver segítségével. Akinek még nem ment el a kedve a sok zenétől, annak ajánlom a  Live365 nevű site-ot – amelyen mindenfajta zene kedvelője, nyugi, klasszikusé is – talál magának hallgatnivalót, csak blues-adóból 195-öt sorol fel. És ez csak egy a sok közül. Persze van mindenféle a YouTube-on is. Azt hiszem, finom lelkű, a populáris(abb) zenét kulturális szemétnek tekintő, kizárólag Scarlattit, Händelt vagy Bachot értékelő, csak Schubertet imádó vagy éppen Wagner-rajongó barátaim-barátnéim (igaz, utóbbiak eddig is megvetettek, mert kevéssé rejtettem véka alá, hogy Wagner nem a kedvencem) mély döbbenettel tekintenének rám, ha tudnák, micsoda zenéket hallgatok, ráadásul micsoda gyönyörűséggel. Ami a táncraperdülést illeti: sosem értettem, hogyan képes annyi ember karót nyelten, mozgás nélkül végigülni egy jazzkoncertet. Bennem még Beethoven vagy Mozart is motorikus ingert kelt. Hát még a jazz! A zene neurofiziológiai és idegrendszeri hatása óriás téma, valami ősi titok lappang itt, szinte gyermekkorom óta érdekel, és máig nem találtam meg az igazi magyarázatot például arra, hogy amikor kisgyerekként (öt éves lehettem, akkor kezdtem hegedűt tanulni), az első előkészítő szolfézsórán beültettek egy csomó hasonló kisgyerek közé. A tanítónéni eljátszott a zongorán egy dur-hangsort – csak a billentyűket ütötte le egymás után – aztán egy moll-hangsort. „Na mi a különbség szerintetek, gyerekek?” – kérdezte. Egy emberként nyújtogattuk összes kicsiny kezeinket. A tanár néni felszólított valakit. „Hát az egyik vidám, a másik meg szomorú!” – rikoltotta mindannyiunk nevében a válaszadó gyerek. Vajon mi volt ez? Honnan tudtuk mind? És mi lenne, ha egy kínai vagy indonéz iskolában tennék fel ugyanezt a kérdést, ahol az európai hangzásvilág, hangsorok esetleg értelmezhetetlenek? Szóljon, aki tudja a választ! De én magamat sem tudom megmagyarázni. Voltaképpen aránylag képzett zenész volnék, kishíján a zene lett a foglalkozásom. Hogyan lehetséges, hogy az én számomra ugyanolyan zenei katarzis volt, mondjuk, amikor Soltit hallgattam a Bécsi Szimfónikusokkal, mint amikor egy éjjel Las Vegasban teljesen véletlenül a hallgatója lettem az egyik bárban egy fantasztikus jam-sessionnek, amelyre jöttek, csak jöttek a városban és környékén fellépő, javarészt fekete zenészek, és a legkülönbözőbb felállásokban és kombinációkban a saját kedvükre játszottak hajnalig? Mi vagyok? Széna vagy szalma? És kell-e, hogy legyek valamelyik? És akkor még mi van azzal, hogy közben szinte állandó fertőzöttje, áldozata vagyok annak amit Oliver Sacks „Musicophilia” című könyvében zenei „brainwormnak”-, agyféregnek nevez, és amit sokan ismernek (mások számára meg idegen), azaz szinte állandóan szól a fejemben valami zene, az esetek elég nagy részében olyan, ami sem nem tetszik, sem nem jó, sőt egyenesen utálom, és mégsem hagy békén? Gyerekkoromban azt hittem, hogy ez mindenkivel így van. Később kiderült: szó sincs róla. De itt hagyjuk abba; szombat este Chick Corea és az ismét az eredeti felállásban játszó Return To Forever koncertjére megyek családom egyetlen hozzám hasonlóan jazzrajongó tagjával, a leányommal, délután hoztam el a jegyeket – ezért szól a zenéről ez a mai naplójegyzet. És akkor el sem jutottam odáig, hogy mi történt ma a kiadóban.

Boris János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
johnnyb johnnyb 2008-07-04 16:14

 Kedves Hombár Jenő: nem egészen értem, mire gondol, de az az érzésem, túlegyszerűsít. Üdvözlettel: BJ

johnnyb johnnyb 2008-07-04 16:07

<b>tki</b>: tévedni méltóztatik. Értem is. Tanultam is. Sokat. Évizednél is többet. Elmélyülten. Bármely zeneművet képes vagyok hallgatása közben szétszedni a fejemben szólamokra, úgy, hogy csak a klarinétra vagy a brácsára figyelek, aztán (közben) újra összerakom. Majd egy éven át hetente hallgattam a Kunst der Fugét, partiturával, szinte a vizuális élvezetért, ahogy a szólamok--például a rákkánonokban- öszeérnek. Az, hogy a zene bennem motorikus ingert IS ébreszt is, nem jelenti, hogy mást NEM. Nem biztos, hogy muszáj egyedülállóan magas műveltségű zeneértői mivoltában csípőből ítélkeznie. Más is értheti a zenét. Persze lehet, hogy nem. Üdvözlettel: B.J.

Hombár Jenő Hombár Jenő 2008-07-04 09:55

Érdekes, régen, legalábbis nekem régen, valahogyan, ha nem is volt pontosan látható valaki számára az irány, a nagyobbat, szebbet, értékesebbet próbálta megtalálni - most mi vagyunk a központban, gátlástalanul, és a gyengeségeinket, kicsinységünket próbáljuk meg mások torkán lenyomni.