hirdetés

Belépés

2006. október 02.

A szökevény

2006 október 3. - Dunajcsik Mátyás

Mesélik, hogy a Montmartre-i temető macskái azért olyan kövérek, mert az életükben éhenkórász párizsi festők az ő alakjukban térnek vissza, hogy végre egyszer degeszre zabálhassák magukat a turisták által elejtett szendvicseken.
          Ma reggel temetést rendeztünk a birtokon. Eszter, akivel egy másik életben szintén sokat játszottuk a szerelmespárt, főleg egy pécsi barátnőnknél, még tegnap hajnalban hívott fel a hírrel, hogy Ruga, az egyik macskája a kettő közül éjjel végzetes ugrásra szánta el magát belvárosi albérletük hetedik emeletéről. Miután elmondta, hogy semmiképpen sem szeretné, ha Ruga egy kukásautó rakterében tenné meg utolsó útját az örök vadászmezők felé, a kis, szőrös, törékeny testnek felajánlottam egy helyet a birtok végében lévő állattemetőben.
          Majdnem húsz éve élünk itt; azóta temetjük pestlőrinci életünk hűséges kísérőit a kert legtávolabbi sarkában álló körtefa alá. Hektor, Viktor, Akila, Zafír, kergetik, szaglásszák egymást a fejemben az egymást követő kutyagenerációk, a macskák neveit talán fel sem tudnám sorolni. Aztán eszembe jut még Tutujka, a hatalmas pulykatojó, aki négy-ötéves koromban állt élére a kertben garázdálkodó gyöngytyúkoknak; a kert egyik végében felszálltak, kötelékben átrepültek a zöldségeskert és a ház fölött, aztán éppen egy lépéssel a kerítés előtt, a kocsibejárónál mindig földet értek. Ő is itt nyugszik valahol. De rajta kívül vannak itt még ékszerteknősök, hörcsögök, táncoló egerek, papagájok – egy kisebb Noé-bárka a föld alatt, gondolom magamban ma reggel, ahogyan nekitámasztom az ásót, a kapát és a lapátot a szőlőtöveknek, pár lépéssel a kis tisztás mellett. Úgy állnak ott hárman, mint az antik sorsistennők, fényesre dörzsölt nyelükön megcsillan a reggel.
          Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek, idézem magamnak a magyar irodalom legunheimlichebb verssorát. De ebben a reggelben nincsen semmi, ami unheimlich lenne, csak csend van, béke, koraősz, nyugalom. A test egy fehér költözködős dobozban érkezik, együttérző földbirtokosként mutatom meg Eszternek és barátjának a cica számára megtisztított parcellát; amíg ásni kezdenek, a kert egy másik sarkába indulok egy talicskával, hogy pár perc múlva három nagyobb méretű terméskővel térjek vissza, amit majd a sír tetejére teszünk. Praktikum és rítus kéz a kézben: a sír nem csak azért kell, hogy mély legyen, mert a gyógyító felejtés kútja is az, a sírkő nemcsak azért nehéz, mert nehéz a fájdalom is, ami a halállal jár – minderre azért is van szükség, hogy a test nyugodtan bomoljon, és ne kaparja ki másnapi ásódühében Arnó, a birtok védelmével megbízott belga juhászunk.
 
 
          Miután mindhárman alaposan bekentük az orrunkat vietnámi balzsammal (Eszter barátja állítólag a mentősöktől tanulta, hogy ezt érdemes csinálni, ha a holttestnek már szaga van), kiforgatjuk a testet a fekete nejlonzacskók többszörös rétegeiből, és narancssárga vászonba burkoljuk. Jó helyre került ez a vászon is, gondolom magamban: fél éve egy nagyon jó barátom küldött benne nekem könyveket postafutárral – most újból egy küldemény védőburka lett, ezúttal azonban a másvilágra. Remélem, ugyanúgy célbaér majd ez is, mint annak idején a könyvek.
          A munka végeztével kiülünk a teraszra cigarettázni, fejemben Kemény István soraival fújom ki a füstöt a kertvárosi délelőttbe: A régi kutyánk, amikor gyerekünk született, okos lett, mint a Nap. Két lábra állt és táncolt, gondolkozott, majdnem beszélt, értett a szóból. Rákos lett, elpusztult idő előtt. Harcra kelt, küzdött, és elbukott.
          Esztert láthatólag megviseli a dolog; hallgatok, pedig kedvem lenne neki elmesélni, hogy sokak szerint a macskák az egyedüli állatok, akik szabadon járnak ki-be a két világ között, és így valójában nem is halnak meg igazán. Mesélik, hogy a Montmartre-i temető macskái azért olyan kövérek, mert az életükben éhenkórász párizsi festők az ő alakjukban térnek vissza, hogy végre egyszer degeszre zabálhassák magukat a turisták által elejtett szendvicseken.
          Vendégeim távozása után úgy döntök, ma én is szökevény leszek, és itthon maradok, haladni egy kicsit a dolgaimmal. Első lépésként összeállítom a hétfői felolvasóest anyagát, aztán három pofás kis füzetet gyártok belőle – egyet magamnak, egyet Zeldának, és egyet leendő társalkodómnak, Pollágh Péternek, akivel ha minden jól megy, hónapokon belül meghirdetjük a "Vissza Baudelaire-hez!" -mozgalmat úgy a költészet, mint a műkritika harcterén. Hosszas válogatás után Marino Thorlaciusegyik fotóját választom a címlapra, kopasz férfifej figyel egy távolban lecsapó kék madarat. Szeretem Thorlacius fotóit, bár a képein kívül semmit nem tudok róla. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha még mindig Repülési kézikönyv lenne a tervezett verseskötetem címe, ahogyan éveken keresztül volt, egészen biztos, hogy ezt a másik fotót kérném el tőle borítónak.
          Aztán belevetem magam Tóth Krisztina írásaiba, ugyanis szombat délutánig össze kell hoznom egy előadást a JAK Tanulmányi Napokra, márpedig ebből az előadásból egyelőre egyetlen sorral sincsen meg több, mint amennyit az absztraktban leírtam, amikor jelentkeztem. Kiülök a teraszra, vidáman hasítok keresztül a két remek versesköteten, piros és zöld könyvjelzőkkel jelezve az általam összecsengés -nek nevezett jelenségek előfordulásait: a két könyv lassan kivirágzik, élénken integetnek a zászlócskák a lapszéleken, nézd csak, ezekből több van, mint korábban gondoltam, még az is előfordulhat a végén, hogy nem bizonyul teljesen védhetetlennek a hipotézisem, amit a macskaszemű költőnő (copyright Pollágh) művészetelméletéről felállítottam.
          Időközben befutnak a szüleim is, anyám könnyű ebédet ígér, de végül csülkös káposztás vacsora lesz belőle. Apám cégtelefonján a bátyám hangja szűrődik át a Mátrixból, Neo hívja Ziont, SOS, a digitális köldökzsinór megint nincs a helyén. Felviszem a laptopomat a tetőtérbe, interneten keresztül beszélünk és csetelünk egyszerre, pontosan követem az utasításokat, begépelem neki, amit az itthoni szerver képernyőjén látok, apu meghosszabbított robotkeze vagyok. Auto configuration for Linux client of no-ip.com. Please enter the login/email string for no-ip.com. Kapcsford, emzéperix. Ezúttal úgy tűnik, végleg sikerül helyreállítani a kapcsolatot. Úgy döntök, berakom az egyik nyáron, Dijonból küldött képét ide is, hadd lássék az előző nap tükrös önarcképével összenézve, miben hasonlítunk és miben különbözünk. Röviden: egyazon rugóra jár az agyunk különböző környezetben.
 
 
          Nézem a két képet, és mintha pontosan ezekre válaszolna a két Tóth Krisztina-sor: Mondanád árnyék árnyéknak a tükrön túlra mit is mondhat. Mást mint ez a szobám a házam a testem itt ebben éltem.
          Mielőtt a vacsora elkészülne, még kihasználom a szökésben töltött nap utolsó napfényes perceit, és előveszem Vinteuil-t, hogy lopva megszeretgessem, megzengessem egy kicsit a húrjait; hetek óta a sarokban áll, amióta a csellótanárommal megvettük egy Wong Kar-Vaj-filmbe illő nyári délutánon, mielőtt kezdődő zeneóráimat magával sodorta volna az irodalmi munkák hordaléka. De nem baj, ő most már az enyém, itt figyel a szobámban minden reggel és este, és hamarosan eljön az ő ideje is. Kezembe veszem a vonót, méltóságteljesen siklik a C-húron, a legmélyebb hang rezgése összefonódik a legutóbb olvasott Tóth Krisztina-sorokkal: Sétál a vastag szőnyegen / lépcsőkön hínáros terembe / visszhangzó oszlopsor dobálja / "ne nézz kezedre zedre zedre" // Csellóhang függönyök homálya / hajófenéken lélegző ruha / pulzál sötétzöld tengeráram / álom kopoltyúja" .   
Dunajcsik Mátyás
hirdetés