A szombat, diószemmel

2006. július 15. - Győrei Zsolt

…amikor a pótszüleimmel megismerkedtem, és minden nap órákig ücsörögtem náluk, rá kellett csodálkoznom, hogy vannak külön szombati emberek, akik mellett kedden is és pénteken is szombat van. A szombat a hétköznapjuk, és a közelükben egyetlen zaftos őszibarack a világ. Vagy dió, de éppenséggel nem az a vak fajta, amelyikről Babits mesélt.

          Piacra érdemes Újpestre kimenni, ha van rá idő. Ha nem, megteszi a régi óbudai piac is, a Flórián mögött. Az egyik sarokban a morcos kofa, akinek minden újabb óhaj külön fáj, és beletörődő sóhajjal markol az őszibarackba. A szomszédja nagy, tetovált hátú debella, mindig valami nemszeretem csillan meg a szemében, valahányszor a fekete fémtábla szúrós végét a karalábé közé döfi. Az bezzeg mosolyog, aki a sarokban mézet meg bútorok fényezésére alkalmas méhviaszt árul – ő a szakmájából adódóan mézesmázos. Középen zsonganak az őstermelők, kendős-kötényes nénik, szirének talán, akik derékig kiemelkednek a spenótlevelek Sargasso-tengeréből, nem látni, hogy alul zellerben végződnek, csábosan mosolyognak, és szexepiljük tudatában, behízelgően duruzsolják az ősi varázsigét: „Ezzel a két kezemmel szedtem!” És nagy-nagy ára van annak, ha megtorpan az ember.
          Kamasz koromban utáltam piacra járni, Gabesz szerettette meg velem ezt is. Akkoriban fancsali pofával vittem az anyám mögött a kosarat, míg nem lett egy konyhakertünk Solymáron, ahol hosszú szombatjaim termettek hirtelen arra, hogy visszakívánjam a piacot.
          Néha meg lehetett úszni. Olyankor általában a Beához mentem ki, Újpalotára. Hosszan körbeírható rokonom ő, az egyszerűség kedvéért keresztanyámként jelöltem meg, ha szóba hoztam. Az anyjával és a férjével lakott egy panelház hatodik emeletén. Az anyja csakugyan keresztanyja az anyámnak, mint később rájöttem, ezért hívtuk Keresztnek, nem azért, mert folyton keresztrejtvényt fejtett. A férj pedig, Árpi, előbb buszvezető volt (még gyerekként háromnegyed órát vártuk Beával az Árpád hídon a buszt, de aztán beállhattam a fülkéjébe, úgyhogy megérte), azután kamionos lett. Nagy vagány volt, a szája sarkába tolt cigivel, foghegyről beszélt a hosszú utakról és a sofőrök CB-rádiókban használatos beceneveiről, amiket a kocsi elején is feltüntetnek. Ha valamin elérzékenyült, rögtön elhallgatott és sarkon fordult. Amikor kiderült, hogy Vízöntő vagyok, szó nélkül felállt, és kiment a szobából. De szinte rögtön visszajött, odaállt a hátam mögé, és egy vékony aranyláncot kapcsolt a nyakamba, rajta egy Vízöntő-medállal, az előbb még az ő nyakában fityegett. „Ne köszönd, hanem hordd!” – bökte oda foghegyről, mikor végre szóhoz jutottam.
          Náluk próbáltam ki a cigit, Beától kaptam az első Stephen King-könyvet kölcsön, és olvashattam az asztalnál, ha úgy esett jól. Zenéket vettünk át, néha levittük a Daisy-t, az uszkárt a parkba, ha meg kedvem volt ebéd után szunyálni, azon sem húzták fel az orrukat, nem volt szerkli. Először azt hittem, az újpalotai napok annak köszönhetik a varázsukat, hogy általában szombatra esnek, olyankor mindenki nyugisabb és derűsebb, kivéve a morcos kofát az óbudai piacon.
          Viszont amikor a pótszüleimmel megismerkedtem, és minden nap órákig ücsörögtem náluk, rá kellett csodálkoznom, hogy vannak külön szombati emberek, akik mellett kedden is és pénteken is szombat van. A szombat a hétköznapjuk, és a közelükben egyetlen zaftos őszibarack a világ. Vagy dió, de éppenséggel nem az a vak fajta, amelyikről Babits mesélt.
          Nem mintha a családom nem szeretett volna ünnepelni. Szenteste délutánján jóatyám fél négy és fél öt között szaggatta szét a karácsonyfaégőket, mert sehogy nem akartak meggyulladni. Olyan csak egyszer volt, hogy az étkező lámpaburáját is letépte, és kidobta az ablakon. Szilveszterkor este tízig elengedett bulizni, de utána otthon a helyem, mert a szilveszter családi ünnep, mondta, a család olyankor otthon ül együtt, tévét néz, azután éjfélkor koccint. Húsvétkor mindig fél órával azután készült el a hidegtál, mint kellett volna. Mindennek megvolt a maga szertartása.
          Kőszegen, a nagybátyáméknál, másképp állt a helyzet. Ott más ünnepek járták. Mondjuk kimentünk vargányázni az erdőre. Vagy felmásztunk az Írottkőre, aminek a tetején, öt kilométerre a kocsitól, megcsípett engem egy méh, és lefele-úton eszméltem rá, hogy allergiás vagyok a méhcsípésre, mire orvoshoz kerültem, akkora voltam, mint egy luftballon. Vagy a Pista megnyugtatta jóatyámat, hogy nem kell azért elköltöznie az otthonából, mert engem nem vettek fel elsőre az egyetemre, nem olyan nagy gyalázat ez, ami miatt többé nem nézhet a szomszédok szemébe. Mindig szombattól szombatig maradtam náluk.
          Úgyhogy abban sincs semmi pláne, hogy szombaton ismerkedtem meg Gabesszal.
          Öt háznyira lakunk egymástól a Zápor utcában, ez derült ki, amikor Egerben, egy szüreti mulatságon szóba elegyedtünk. Fáradtan mutatkoztam be, sajnáltam már, hogy elfogadtam a Flanek Peti meghívását, nyűgös voltam és nem találtam a helyemet, ellentétben azzal a három buliguruval, akikkel egy helyre kellett mennem aludni, az egyikük autóján. A fákról potyogó diókról kezdtünk társalogni, miközben sorban nyitottuk fel a szemüket. Elmondtam azt a régi kedves ötletemet, hogy Olaszországban a diót istennek tartják. Azután szombatról szombatra biztosabb voltam benne, hogy a szerelem sem vak. Az esküvőnk is szombaton volt, történetesen kedden.
          Az Újlaki piacért – az emeleti kisvendéglőtől eltekintve – nem vagyok oda. Arra azért jó volt, hogy múlt szombaton a bejáratánál fussak bele Árpiba. Nem tudom, ugyanaz a cigaretta biggyedt-e a szája sarkában, mint annak idején, de ugyanannak tűnt. Külön élnek már, Bea meg ő, régen nem hallottam felőle. Mikor elköszöntünk, megmutattam neki a medált, ami huszonkét éve lóg a nyakamban. Gyorsan biccentett, és elbúcsúzott.
 
          Nem válogatunk, fiú legyen vagy lány, aki egyszer csak beállít. Szombati gyerek legyen, ez a lényeg.

Győrei Zsolt