hirdetés

A szufla töretlen

2008. július 11. - Kali Kinga

...nincs fáradtság, nincs fájdalom, s meleg sincs, csak valami nagy boldogság árad szét ennek a lénynek a testében, és ez a boldogság átszüremlik az ember testébe, fejébe is – az a tudat, hogy hamarosan megpihenhet, ha csak átmenetileg is...
hirdetés

Tegnap – mert már a másnapban írom ezt a naplót, – a napi robotmunka, az írás, olvasás, képzelgés mellett mindössze annyi történt, hogy fájdalmasan rám tört mindaz, amit a férjek titokban egymás közt havi hisztinek hívnak, de erről nem illik többet mondanom, már így is túlságosan kitárulkoztam. Olyan sokat elárultam magamról, hogy szinte kiszolgáltatottá, sebezhetővé váltam, de szerencsére a kedves olvasó nem tudja, hogy mi az igaz, és mi a fikció ebből, amit én egy hétig itt kényszerűen összehordok – és én minden erőmmel igyekszem nem az igazat mondani, elvégre egyszer élünk. Történésképpen marad tehát az épp a tegnapi napra eső havi migrén, a fájdalom lekúszik a fejemből, már az arcomban matat, akár valami ekeszarvon edzett, hazafias, nagy lapátkéz, nos, meglátszik, hogy kolhozközeli elbeszéléseket olvasok – meg egy kaparós sorsjegy, ami hozzám szegődött bevásárlás közben. 
A sorsjegy nyeretlen volt (előre tudtam, nem táplálhatok túlságosan nagy reményeket), ezt a megnevezést a sorsjegy hátáról tanultam, érdemes olykor ilyen periférikus olvasmányokat is kézbe venni, még ha oly apró betűvel is szedték őket; nyeretlen, pedig sokáig fixíroztam, tettem-vettem, készültem méltó körülmények közt való lekaparására; nyeretlen, annak ellenére, hogy pénteken szegődött hozzám, és ez a nap köztudomásúlag igencsak alkalmas a szerencsejátékokra. Nyeretlen, akárcsak a kelet-európai társadalmaknak közel 80%-a, a fennmaradó rész megosztottsága a nyertesek és vesztesek közt pedig országonként változik. (Magyarországról e tekintetben inkább tapintatosan hallgatnék.) Ezt a kifejezést eddig csak a pszichológia-szakirodalomból ismertem, terminus technicus, mely szerintem annyit jelent tulajdonképpen, az arany középutat járó. A sorsjegy egy kilences mátrixból állt, ahhoz hogy nyerő lehessen, három elemnek kellene egyeznie rajta, itt persze nem egyezik három sehogy sem; de mivel az én sorsjegyemen van három dupla egyezés, többszörösen is majdnem nyertem, tehát mennyivel nyertesebb nyeretlen sorsjegyet fogtam ki, mint sok más kaparótársam! Ez a felismerés átmenetileg felvillanyoz – de annyira nem, hogy feledtethesse velem azt, amit erről a rosszul értelmezett mindenhatóságról gondolok: arról az arrogáns attitűdről, amellyel van pofájuk sorsjegynek hívni egy ilyen üzleti trükköt, ami némely gyanútlanokat talán további vásárlásra ösztönöz! Micsoda nagyképűség ebbe a sorsot belekeverni, ez egy olyan beszédaktus, amely az átokhoz hasonlatos, az én sorsomat hagyják ki ebből, nincs közünk egymáshoz, pláné, hogy nem is nyertem – de ha most nyertem volna, akkor is felháborítónak tartanám, csak akkor legfennebb az aktust, titkon és kizárólag magamra vonatkozóan, az áldáshoz hasonlítanám. Próbálom előhívni iskolai élményeimet, kiszámítani egy ilyen kilences mátrix permutációs lehetőségeit, mennyi az esély a nyerésre, és mennyi a nyeretlenségre, mondjuk így, hogy politikailag korrektek legyünk. De belebonyolódok rendesen – aztán meg azt sem tudhatom, hogy vajon nem mindegyikre ugyanazt a kombinációt nyomták, nesze nektek kegyelem alapon.  
Végső soron mit is nyerhettem volna, vezetni nem tudok, tévénk és evőeszközkészletünk pedig van, igaz, egyiket sem használjuk, mert Magyarországon már régóta nem tanácsos bekapcsolni a tévét, egyszerűen egészségtelen, én még a spanyol meccskor is kibírtam, hogy ne kapcsoljam be, nehogy átjusson valami káros infomáció. Az evőeszközökre pedig pillanatnyilag nincs szükség, mert tranzitállapot van ismét, nemrég költöztünk be, mondjuk alig pár hete ülünk a dobozlepte tájban, de csináltunk már egy ösvényt az íróasztalig – én dühödten gépelek, a kedvesem pizzát rendel, jól elvagyunk; és amilyen jó tapasztalataink vannak a lakásbérléssel, közösen úgy döntünk, ki sem dobozolunk, mert ahogy az utolsót is kicsomagoltuk, már úgyis kell továbbköltözni, vándor a magyar, mostanában meg különösen.  
Kint az utcán már nyolcadik napja exkaválnak, nem tudom, mire készülnek, miért vájják annyira a földet, talán valami export-vállalkozás keretében megy a hegy Mohamedhez. Egy ilyen napon futni kell, ha nem éppen menekülni, de ehhez most lusta vagyok, s az állapotom sem engedi meg, kicsit be is szoktam lázasodni ilyenkor, aztán kint is legalább 45 fok van. Gondolom, futok fejben pár szigetkört, tanultam egy technikát, akár meg is taníthatom itt, csak legyen a kedves olvasónak otthon joghurtja, az esetleges izomlázra – nem agykontroll és nem jóga ez, inkább valami házilag gyártott tudat-tréning, amelynek a koncentrációs gyakorlatokhoz legalább annyi köze van, mint a tapasztalathoz: ebbe nem lehet csak úgy, habokra belevágni. Szükséges hozzá a keményen megszerzett tapasztalat, sok lefutott félmaraton, esetleg maraton, na, de egye fene, legalább három szigetkör. Csak így lehet megtanulni beosztani a levegőt, megtanulni nem kifulladni, még ha erőnk lankad is. Kis bemelegítés után kezdünk, én a Nap-üdvözlet gyakorlataival szoktam, a szigetnek a Margit-hídi lábától indulunk, mert csak onnan tudom a táj ritmusát, két kis levegő be az orron, két kis levegő ki a szájon, mintha jóga-légzéssel szaladnánk, vagy még sokkal inkább mintha skandálnánk valamit, önmagunk drukkereként, van olyan, hogy versikéket is faragok erre a ritmusra, de ez persze nem kötelező, a tájat is lehet nézni, van látnivaló bőven. A rekeszizom nagyon hamar felveszi a ritmust, és tetszik is neki; hozzászokik a test íve is, a mellkas felszabadul, egyre nagyobb helyet kér a tüdő – csak futva érti meg az ember, hogy az atléták, akiket a tévében láttunk, miért tolják előre a mellkasukkal futás közben. Vigyázat, olykor kerülgetni kell az őgyelgő párocskákat, még gyakrabban a már reggel söröző munkanélkülieket, esetleg a szemtelen suhancokat, akik csak ezért járnak ki oda délelőttönként, hogy megnézzék, hogyan ugrál a női kebel bizonyos helyzetben, és hozzászokjanak a látványához, meg egy kicsit talán azért is, mert már megint matekóra van. Elhagyjuk a padokat, el a Sarkkertet, el a kajakosok mólóját, két kis levegő be az orron, kettő ki a szájon, ne feledjük a ritmus a legfontosabb; elérjük a fákat, az olajfák virágainak illata külön lendületet ad, szerencsére mindkét oldalon van belőlük, kárpótol a gumiszőnyegért, amit hiba volt ide lerakni, azóta mindenki csetlik-botlik, inog bokában, ahelyett, hogy szépen szabályosan futna. Úgy az állatkertnél már annyira bemelegednek az izmok, hogy jobban kinyújthatjuk a lépést, eleinte kicsit fáj a lép környékén, de hamar megszokja a test a tempót, aztán már nem lázadozik. Az állatkert szaga is meghatározó, olyan, mint egy illat-kilométerkő, na jó, legyen szag-kilométerkő, valamennyire kedvelem is. Kamaszkoromban, úgy tizenöt lehettem, volt egy fiú, aki udvarolt-forma nekem, őt juttatja eszembe ez a szag; naponta eljött hozzánk, nagy esőkabátban, bármilyen idő is legyen, s annak leple alól húzta elő nagy titkosan a versesköteteit, amelyekkel engem traktált – mintha restellni való lett volna akár a líra, akár a lant, titokban keresett fel. Kizárólag olyankor adott vers-szerenádot, amikor a szüleim dolgozni voltak, együtt olvastuk a József Attila verseket, és sírdogáltunk csendesen, ebből állt a kapcsolatunk. Egyszer azonban váratlanul hazaérkezett apám, aki értette is, nem is ezt a nagy sírás-rívást, s hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdezte a fiút: „Mi akarsz te lenni, fiam, ha majd nagy leszel, s az önmagad ura?” Én biza állatkerti gondozó, mondta idegesen a fiú; mire apám erősen felbosszankodott, és kitessékelte őt, végleg: „Eredj, s józsefattilázzál máshol, az én gyermekemre nem vagy te jó hatással!” 
Persze, így, futva könnyű kedvelni az állatkert szagát, de tartósabban nem hiszem, hogy el bírnám elviselni, csak ezért meséltem el ezt a történetet – de már amúgy is a sziget vége felé haladunk, remélhetőleg működik az ivókút is, a Bodor Péter kútja, amit Marosvásárhelyről csempésztek át Budapestre, mert ott muzsikált eredetileg anno, a Főtéren – ez a Bodor Péter zseniális székely ezermester volt, épített egy olyan pénznyomógépet is, amelyet a küszöb alá rejtett, s valahányszor valaki a küszöböt átlépte, a gép nyomott egy bankót; így próbálta elkerülni, hogy őt vádolják a pénzhamisítással, de azért csak ő húzta a rövidebbet, mert 1819-ben pénzhamisítás vádjával kivégezték.
 
A kút azonban nem működik, mert már csak a turistáknak muzsikál, akik úgyis kólát isznak meg effélét, a magyar turizmusban gondolkodik, sebaj, kibírjuk még a stadion vécéjéig, ott talán lesz víz, ki kell bírni, és kész. Ezen a Budára néző oldalon nehezebb futni, váltásképpen átmehetünk kicsit az aszfaltra is, most már a figyelem is lankad kissé, de a szufla igenis töretlen, hajrá, hiszen erre dolgozunk, hogy bírjuk szusszal, és a rekeszizom szépen beletanult immár a ritmusba. Amikor az uszoda melletti zsinagóga egy vonalba kerül velünk a budai oldalon, és amikor lehagyjuk már az uszodát is, sőt a szigeti uszodát is, már majdnem sikerélményünk lehet, már csak kevés van hátra, s kész a szigetkör, lehet inni valamit, és jöhet a következő kör – a nyolcadik kilométer a legnehezebb, előre szólok, meg az, amikor olyan ismerősökkel futsz szembe, akikkel eddig kizárólag a kocsmában találkoztál, kölcsönösen meghökkentek, nem gondolták volna rólad, és te sem róluk – ez kicsit visszaveti a tempót, picit megzizzenti az imidzst, de kitartani, kitartani, mert a tizenegyedik kilométeren már nem is az ember fut, hanem egy másik lény belőle, egy sokkal atavisztikusabb: nincs fáradtság, nincs fájdalom, s meleg sincs, csak valami nagy boldogság árad szét ennek a lénynek a testében, és ez a boldogság átszüremlik az ember testébe, fejébe is – az a tudat, hogy hamarosan megpihenhet, ha csak átmenetileg is, és hagyhatja a hosszútávfutást másra. 
 
Levezetésnek ismét jóga-gyakorlatokat ajánlok, jól kinyújtani az izmokat, beszippantani még utoljára a sziget illatát – aztán, sipirc, ki a konyhába, mosogatni egyet levezetésképpen, mert még egy kiadós tusolásnak is bele kell férnie, hogy ne csatakosan és izomlázzal fogadjam a kedvesemet, amikor hazaér. 

Kali Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Etelke Etelke 2008-07-26 16:51

Kinga, megnézted A megtalált idő-t? És hogy tetszett? Én ma jutottam a filmhez. Vagy nem vagyok jó passzban, vagy nem túl jó a mozi, most meg nem mondom.

Nádori Lici Nádori Lici 2008-07-13 21:51

A szigetkör leírása pontos, persze ki-ki hozzá tudja tenni a magáét, pl. hogy az északi csücsökben a pálya váratlanul keresztezi az Árpád-híd lehajtóját, mindenki, tehát a futó és az autós számára is váratlanul, és ez a kereszteződés mindkettejük pillanatnyi lelkiállapotához és tempójához tökéletesen inadekvát, nem tudom, hány baleset történt itt; vagy hogy legutóbbi futásomkor két hajléktalan saját készítésű roston sült kukoricával kínált, szabadkoztam, hogy futás után, akárcsak előtt, teljesen lehetetlen... remélem, nem sértődtek meg. Üdv, ismeretlenül is!

kláris kláris 2008-07-13 15:12

Igen, szörnyen leromlott a litera "állaga", szánnivaló, aki történetesen aug.ban nyaral, most nemigen van mit olvasnia - ITT! Ez a napló dobott valamit rajta, most majd kíváncsian várjuk, ki lesz a következő (szerző). A szerkesztők ezügyben kérhetnének javaslatot az OLVASÓTÓL is...! És az utolsó (napló)napon X közölhetné, hogy Z-nek adja át a stafétabotot...Én félévente megszavaztatnám, ki a legjobb netnaplóíró, és valami jutalmat is kitalálnék neki