A terapikus kutya
2007. március 27. - Borbély Szilárd
Viszont a Veron ébred úgy, mint én: általában korán, és azonnal friss, tettre kész. Eszter épp fordítva: Ágihoz hasonlóan lassan tér vissza az ébren alvók közös világába. Veron ösztönösen, a zsigereiben tudja, hogy ez az egész itt körülöttünk káprázat. Eszter ésszel dolgozik inkább, de ő is kezdettől fogva átlát az élet nevezetű farsangi mulatságon, azt hiszem.
- 2007. március 27.
Reggel ötkor a mobilom álmomból riaszt fel. Elfelejtettem tegnap átállítani. Pedig ma aludhattam volna tovább is. Félig emlékszem még, amikor felébredek, az álmomra. Nem írom ide, úgysem hinné el senki. Azt mondanák, biztos az egészet kitaláltam, mert ilyen irodalmiakat ember nem álmodik. Egyébként nem szoktam álmodni, mert nem jut el semmi álomdolog a tudatomig. Ha az ember depressziós, azt hiszem, nem hagyja, hogy az álmok feljussanak éber életébe. Aztán meg megszokja. De ma könnyebb felkelni, mert csak két kötelező órám van, a többi idő szabad. Innentől kezdve már könnyebb a hét. Igaz, a tegnapi nap kiheverésére rámegy ez a nap.
Borús az ég, még épp csak dereng. Kicsit tornázom, hogy átmozgassam az izületeket. Kopottak, meszesednek, öregednek. Negyven után minden nap ajándék. Bekapcsolom a számítógépet, hogy leveleket intézzek. Sok teendő van mára is. A notebookom, munkahelyi, közbeszerzési gagyi, de jó drága volt. Nehéz, mint a lelkiismeret. Az akkuja már néhány hónap múlva kiment. Az adapter hibája miatt minden benne maradt, és már egy hete csúszok mindenféle ígéretekkel. Gyűlölöm már egy ideje az emilt. Amíg nem volt, az ember ráért. Most meg folyvást irogatni kell, napjában legalább egy tucatot küldök, és kétszer-háromszor annyit kapok. A különbözet a megválaszolatlan ráta. Az emilinfláció folyvást növekszik, eladósodásom drámai méreteket ölt. Azt hiszem, még a lányaimra is fogok hagyni belőlük. Ez lesz az én hagyatékom, asszem.
Kávét főzök. Iszom. Enyhe, roppant enyhe hatás. Folytatom az emileket. Ági ma el fog menni a magyar egészségügybe. Van neki egy időpontja, nyolc utánra, úgyhogy nekem kell vinnem óvodába Esztert, de a Veront is fel kell pakolni. Mostanában a munkalassítás eszközeként csupán annyi embert vizsgálnak meg, ahánynak időpontot adtak. A többiek is ülhetnek ott, szék van. Egy időben így ment az önkormányzati irodában is, hogy a sorszámadó automata mellé állt a biztonsági ember, kikért a gépből x darab cédulát, és kézből osztogatta. Amikor elfogyott, üres kezeit széttárta. A dolog aznapra le volt zárva.
Hétkor ébresztem a lányokat. Nem vagyok népszerű. Morgás. Dohogás. Hivatkozom a reformok szükségszerűségére, de nem értik a viccet. Eszter készséges, mert torna lesz, és ahhoz lehet öltözködni. Veront ez nem lelkesíti, ő még nem ovis. Bilit kér és könyvet. Mindenre nemet mond. Épp két éves múlt el, ez a kor a dac, dölyf és kény ideje. Viharos indulás, már negyed kilenc. A fényképezőt a hátizsákomba teszem az utolsó pillanatban, gatyába rázom Veront. Eszter már nyomja a lift gombját. A haladásba vetjük minden bizodalmunkat. A zebrán cihelődünk. Távolról közelít egy transzporter, a vezető veszettül dudál. Talán rossz a fékje. A sofőrök síkidegek. Ha meri az ember használni a zebrát. Legfeljebb motorféket kockáztatnak. Bokára mennek. A népességfogyásban a zebrán történő gázolás az egyik vezető halálok.
Miután Esztert a megtartó közösségre bíztuk, Veronnal a park felé vesszük az irányt. Ágival majd ott fogunk találkozni. A fornettiárusnál veszünk valami roppant gyanús élelmiszeripari terméket. Veron rágódik rajta, majd elunja. Kicsit mogorva, talán az Ági hiánya okozza. Megnézzük együtt a tulipánfákat, csak magas neki. Inkább ibolyát szedünk. Szeretnék képet készíteni róla, de nem hajlandó a gép felé nézni. Ebben magamra ismerek. Veron is öreg lélek. Telepátiával kommunikál. Az Ági életritmusát örökölte. Eszter inkább az enyimet, ami Ági felől nézve hiperaktivitásnak látszik. Viszont a Veron ébred úgy, mint én: általában korán, és azonnal friss, tettre kész. Eszter épp fordítva: Ágihoz hasonlóan lassan tér vissza az ébren alvók közös világába. Veron ösztönösen, a zsigereiben tudja, hogy ez az egész itt körülöttünk káprázat. Eszter ésszel dolgozik inkább, de ő is kezdettől fogva átlát az élet nevezetű farsangi mulatságon, azt hiszem.
Készítek Veronról azért képeket, a kedvenc, Tillmannéktól kapott piros sapkájában, amely először a Julié volt, és úgy tudom, Leningrádból származik. Tíz előtt telefonál Ági, hogy végzett. Nagy sebességgel tolom Veront a babakocsiban, amikor szembe jön velünk Dunkel Nepomuk Norbert, a Wagner leszármazottja, extravagáns zeneszerző és filozófus barátjával továbbá terapikus kutyájával. Kunkori farkú, kis fekete korcskutya, a nevét nem sikerül megjegyeznem. Norbert arról beszél, hogy ő tulajdonképpen zseni, amivel egyet is értek. Majd hirtelen arról értekezik, a terapikus kutya kapcsán, hogy amikor zeneterápia során a down-kóros gyerekekkel kellett foglakoznia, a kezdeti viszolygás miként váltott át két-három nap alatt elfogadó szeretetté. Ezt az érzést ismerem. Ez az ismeret nyugtalanít is. Míg beszél, ismét belső izgatottság vesz rajtam erőt. Annál is inkább, mert Norbi közben mintha inkább Veronnak beszélne, aki valószínűleg ismeri már Norbit valamelyik korábbi életéből, gondolom közben. Vagy Norbi ismeri őt, ezt most nem tudom eldönteni. Veron elnézi neki ezt az egészet, majd heves testmozgással jelzi, rángatva a babakocsit, hogy indulnunk kell. A terapikus kutya egy ideig követ bennünket.
Aztán tízre beérek az iskolába. Néhány telefon, sok emil, munka. Ötre megyek Eszterért. Az idő szép, az udvaron találom őket. Zsuzsával, az óvónénivel megbeszéljük Mariskát, aki néhány hónapja érkezett a csoportba, és mára túlságosan rátelepedett Eszterre. Egy ideje Eszter már panaszkodott Mariskára, de a csoportdinamika részének tekintettük a súrlódásokat. A köztük lévő viszony a múlt héten keltette fel a figyelmünket, amikor arról számolt be, hogy a Mariskának kakilás után beszorult a vécépapír a fenekébe, és őt, mármint Esztert szólította fel ama nemes cselekedetre, hogy húzná ki onnan. Ez a gyerek meg olyan mesüge, hogy majdnem el is végezte volna a rábízott feladatot, ha a bűbájos Margó néni, a dada, nem hallja meg ezt az emelkedett párbeszédet, és nem szól rá Mariskára, hogy húzd ki te, édeslányom. Este aztán egy könyvvel magam is elvonulok a klozetra. Csak nehogy beszoruljon valami.
Hozzászólás