Kedves naplóm, ott hagytuk félbe, hogy miért hagytam félbe Ágoston Vilka könyvének olvasását. Azért, mert kedvem támadt egy kis Tamás Gáspár Miklóst olvasni. A kedv persze nem tegnap támadt, hanem kis híján egy hónappal ezelőtt, de hát így élünk, a kedv minduntalan kénytelen félreállni az egymás sarkára taposó, részint kellemes, részint kellemetlen kötelezettségek útjából. Másfelől persze az is igaz, hogy szánnivaló, akinek nincsenek kötelezettségei, hiszen gyakran, majdnem mindig, a kötelezettségek szülik a kedvet. Ezúttal is így történt. A kötelezettség ezúttal kellemes volt, a Szerb Műfordítók Egyesületének belgrádi konferenciájára készültem egy kis dolgozattal, amelyben Montaigne egyik mondatának öt fordítását és két modern átiratát összehasonlítva igyekeztem bemutatni, hogyan cenzúrázzák ki a mai napig az Esszék szövegének elképesztő testiségét, és ezt a cenzúrát a modernitás számlájára írtam. Ezután kinyitom az ÉS-t, és TGM vezércikkét látom benne, El ne olvasd! címmel, 68 valódi jelentőségéről, többek között arról, hogy a test modern elnyomása elleni lázadás volt.

     Nem a véletlen egybeesésnek örültem, bár az is roppant hízelgő rám nézve. Minthogy érzésről volt szó, lényegében lehetetlenség értelmesen megfogalmazni, marad tehát a metafora: annak örültem, hogy találkoztam valakivel a fátyol túlsó oldalán. Nem is fátyol, inkább valami szürkés lepedék. A látszat pökhendi, magabiztos uralma, amely egyre jobban elcsüggeszt, elbátortalanít, megbénít. Nem bizony, nem fátyol, nem Thaisz fátyla például, mert az mégiscsak fellebbenthető. Hanem nyúlós, ragacsos lepedék, amit már lekaparni sem lehet. Nem Thaisz fátyla, amely a lényeget takarná, mert lényeg persze nincs. Van ellenben a jelentések játéka, nyüzsgő gazdagsága, izgalmas eldöntetlensége, a kaland, amiért egyáltalán érdemes. De lassan végleg és teljesen elborítja ez a ragacs, az emberi világ iszonyatos, szánalmas instrumentalizáltsága, amely egyedül arra szolgál, hogy a lehető legkevesebb háborgatás, fennakadás és kitérő nélkül essünk túl az úgyenevezett "életen", amely persze ezáltal merő unalom, nyűg és tespedés,  valóban arra érdemes csupán, hogy minél hamarább túllegyünk rajta.

     Mintha lassan mindenkinek elmenne az esze. És ezt nevezik okosságnak. Vita, ellenérvek helyett sunyi mószerolás, argumentum ad hominem. Egy költő és ünnepelt színpadi szerző, kis híján Kossuth-díjas, aki nem érti, miért ne lehetne egy színésznek reklámfilmekben szerepet vállalnia. Elitista finnyáságomra célozgat, felvilágosít, hogy a piacról kell élni. Nekem könyvkiadóm van, már tíz éve a piacról élek, nem valami jól, ő meg egyik ösztöndíjat a másik után kapja vagy szerzi, tíz éve egy szalmaszálat se tett keresztbe, de hagyjuk, nem ez a baj. Azt hiszi, a pállot hónaljszagtól húzom fel az orrom -- ami persze szintén terjeng --, és nem érzi, egyáltalán nem érzi a dögszagot.

     Így lesz vége lassan, félek, minden barátságnak.

     De vissza a testhez. A sok sikoltozás egyfelől (jobbról), hogy a modern világban mindent eláraszt a testiség. A felvilágosult hencegés másfelől (balról) a test felszabadításáról, amin lényegében a test kitakarását, mutogatását értik. És persze a sunyi ellenvágás, hogy talán ez nem tetszik. Persze, a testet meg lehet mutatni, ez ellen legfeljebb annyi ellenvetést tehetnék, hogy talán bárkinek nem érdemes. Nem ez a bökkenő. Hanem hogy a test nem mutogatni való. A test én vagyok. A mutogatás által a test (én) nagyjából annyi szabadságra tesz(ek) szert, mint egy krokodilbőr körömcipő. A modernitás leszakította a testet az énről. A test nem én vagyok. Én nem vagyok (ne is tessék tehát mindenféle problémákkal háborgatni). Pamela Anderson testében körülbelül annyi erotika van (volt), mint egy sörösdobozban (mely utóbbi Harry Truman szerint a legnagyobb találmány az atombombát megelőzően).

     De vissza Montaigne-hez, aki egy helyütt rosszallóan említi azt a divatot, hogy a férfiak jókora faszt formázó tömést varratnak a megfelelő helyen a nadrágjukba. Erkölcsi ellenvetése van, ám korántsem az, amit várnánk. Azt kifogásolja, hogy a férfiak ezáltal hiú várakozást keltenek a nőkben. Nagyjából itt ér véget a normális viszony a testhez. A modernitás pedig ott ér véget, itt, most, amikor az egész test megtévesztő protézisként, ersatzként szolgál. A zombi nem az, akinek nincs agya. A zombi az én nélküli test.

     De vissza Lille-be, ahol egy irodalmi fesztiválon volt szerencsém részt venni. A szerencsém még ennél is nagyobb: Marguerite Yourcenar villájába voltam hivatalos, amely irodalmi alkotóházként működik, és amelyben jövő ilyenkor módom lesz befejezni azt a Montaigne-ről szóló könyvet, amelynek a fentebb említett dolgozat az egyik első fejezetét alkotja.

     A kerekasztalon ugyanarról a Montaigne-mondatról, az Esszék szövegének testiségéről beszéltem, egy középiskolai tanárokkal zsúfolt teremben. Utána odajött hozzám egy idősebb hölgy, és mintha száz éve ismernénk egymást, lelkesen elmesélte, hogy tényleg, ő például mindent Montaigne-től tudott meg a női szexualitásról. Elámultam: létezik tehát olyan ember, aki a testével olvas, és ezáltal igazi műveltségre tesz szert. Aztán eszembe jutott TGM egyik elmés észrevétele, mely szerint a műveletlen értelmiségi a szocializmus eredeti hozzájárulása a világtörténelemhez.