Hajnali fél ötkor ébredek, azzal a lendülettel, hogy a számítógépet azért most már ki kéne kapcsolni, zúg, mint egy NDK ventilátor, kiszárítja a parányi szoba légterét, aztán csodálkozhat az ember, hogy miért van tök kiszáradva az összes nyálkahártyája. Addig is ment valamiféle zene, ebbe aludtunk bele Pedróval, keddenként szokott előfordulni, hogy ő estig gitárórákat tart, utána átjön, zenét hallgatunk - egy-két hét alatt mindig szerez valami csemegét, mondjuk egy félvak bantu-berber keverék basszusgitárost, aki a fogával játszik vietnámi jazzt, vagy valami hasonló. Ennyi idő alatt én is letöltök pár ínyencséget; keddenként ezeket hallgatjuk, közben eszünk, iszunk, egy időben program-haikukat is írtunk: kapásból mondani kell egy szót, majd arra, lehetőleg rövid időn belül, írni kell egy haikut, aztán a másik mondja a címet. Írtunk már egy rekeszre valót, de én pl. ilyen körülmények között még nem hoztam össze hasznosíthatót. Ma egyébként az volt az ürügy, hogy folytatni kellett volna a rajzolást a paródiakönyvhöz, de szóba se hoztuk, fel sem merült a téma; valahogy éreztem, Pedrónak sincs kedve hozzá, nekem se, így inkább eldumálgattunk. Valamilyen kerülő úton aztán eljutottunk a vérvétel témájáig, és akkor, egyszerre hirtelen ránk zúdultak a vérvétellel kapcsolatos parák a múltból: az "úristen, mi lesz, ha találnak valamit!" Az a pár hetes, lappangó nyugtalansággal fűszerezett izgalom a Sziget után, hogy mi van, ha kiderül ez-az. Merthogy a Szigeten lehet vért adni sörért és virsliért cserébe, bár nem tudom, fel tudják-e használni azt a sok alkoholos és egyebes vért; mikor az ember úgy lealjasul, hogy már nincs egy kanyija se, jól esne egy sör, meg még valami harapnivaló mellé, és akkor beáll a vöröskeresztes sorba, lecsapolnak belőle egy halom vért, és már kapja is a talpra állító szénsavas malátát és döghúst. Hősködik egy kicsit, hogy neki nem kell lepihennie, ugyan már, most jött Moby Dickről, majd pont fél liter vér elvesztése okozna neki gondot, de ekkor beüt a szédülés, a hányinger, és akkor aztán lehet lefeküdni egy német punk mellé, elröhögcsélni a helyzet abszurditásán ("Szevasz, te meg honnan jöttél? Hamburg? Frankó hely lehet, sok ott a hajó, mi?"), majd pár perc múlva felpattanni, beküldeni a sör maradékát és a hűlt virslit. Ezután indul a stopper, a fűszerezett izgalom, hogy mi lesz, ha vöröskeresztes borítékot hoz a postás; egy felszólítást, hogy ugyan már fáradjon be kontrollra, konkrétan vérvételre, na mert akkor ez tuti éc vagy hepatítisz; na ugye, mégsem kellett volna gumi nélkül a legutóbb, én megmondtam előre, jönne elő az agy gondolkodásra képes része, de kulcsfontosságú helyzetekben, ugye tudjuk, a hüllőagy dönt, legalábbis a Szigeten egész biztos így van. Vagy amikor az első tüdőszűréseknél izgultunk, hogy vajon kimutatja a cigit? Ott lesznek a foltok, márkánként lebontva: Szofi, Helikon, Multi? Jajj, mi lesz?
Pedró előtt Bandi is felugrott. Lehord, hogy ha már van netem, miért nem icq-zom, az kell nekem; de én kézzel-lábbal tiltakozom az ötlet ellen, mert akkor egészen biztosan elcseszem az összes időmet, pont ezért nincsen tévém (egyfolytában az olasz, spanyol és angol bajnokikat nézném, vagy a régi magyar filmeket), ezért nincs egy játék se a gépen (egyetlen egy tévedésből felkerült összepakoláskor, fél évig nyomtam szinte minden nap, nemrég jöttem le róla), pont egy chatelős program kell nekem, azzal aztán végképp leküldeném a lefolyón az összes időmet. Erről jut, erről az érvelésről, Bandi eszébe, hogy ő miként csattant rá egy játékra nyolc évvel ezelőtt. Először is iszonyú drágán kellett venni hozzá hardvert, a még friss pentium kettest, meg mindenféle bizbaszt, és akkor aztán már lehetett is rárakni a programot. Bandi elhatározta, végigjátssza az összes pályát, ezért aztán hónapokig minden nap, az összes szabad percében ezt játszotta. Nem ment ki a hűtőhöz kaját csinálni, hanem pizzát rendelt, mert az időben rövidebb, csak ki kell menni az ajtóig, amúgy például kenyeret kéne vágni, és az rengeteg idő. Miközben hallgattam a sztoriját, levettem egy könyvet a polcról azzal a dumával, hogy olvastam már ilyesmit, fekete-narancssárga kis könyv, 1 link a címe, olvasd el, Bandikám, a főhős, Jake Smiles valamiért szintén mindig pizzát rendel, és ő a virtuálkirály, akit amúgy szarrá vernek a diszkóban, mert ott nincs nála az a rengeteg fegyver, és mert az emberek valódiak. Komoly nemzedéki élmény ez, sokan megtapasztalták, milyen érzés egy játék világába belezuhanni, mint kútba a tanyán. Akinek tériszonya van, ne ejtőernyőzzön: ezért nincs nálam játék, tévé, egyéb. 
Apró részletekben is megegyeztem a kiadómmal, úgy néz ki, Könyvhétre kijön a könyvem, háromszoros hiphop huréj! Kiszámoltam, ha a keddi javításokat is beleszámolom, akkor hét és fél évig írtam ezt a pár nyamvadt oldalt, bár ez erősen bruttó, nettó egy-két év jön ki, ha a pauzákat is beleszámítjuk. Hát nem kapkodtam el, az biztos. Csúnya dolog reklámmal zárni, de hát csak ráküldtem ezt az agresszív üzenetet itt a végére, nem bírtam ki, mintha csak kereskedelmi adó volnék, és levágnám a filmek utolsó képsorait. Hadd jöjjön az a toalettkacsa! "Vegyen könyvet! Hétvégére nehéz zöldet, a fáradt hétköznapokra pirosat és könnyűt, amilyen a zsebében is elfér. A hosszú vékonyat szereti, hölgyem, vagy a tömzsit és vastagot? Ne habozzon, vegyen mindkettőből! Itt van velünk Doris; helló Doris, milyen jól nézel ki, ezek a táskák a szemed alatt, váú, bámulatos, hogy csinálod? Akar ön okos lenni? Vegye meg kedvezményes könyvcsomagunkat, és olvasson sokat, így a bőre garantáltan fehér marad, és szemüvegét is egyre erősebbre cserélheti! A könyv szuperjó!"