hirdetés

A történet árnyéka

2018. augusztus 9. - Litera

Egyszerre kerít hatalmába a borzongás és a csodálat, mennyire pontosan határoz meg életem minden pillanatának lenyomata. És hogy a történés momentumában mennyire esetleges, hogy mit visznek tovább a neuronok, milyen formáját ragadják meg a valóságnak. – Ezen a héten a Litera gyakornokai írják a netnaplót. A harmadikat Helli Szimonetta.

hirdetés

Reggeli kávé a teraszon, kevés cukorral, inkább keserűn. Még játszanak velem az álmaim keltette érzések. Rakovszky Zsuzsa sorai kúsznak a fejembe, miközben félálomban a kedvenc bögrém keresem a lakásban: „Mikre vissza nem emlékszik az ember, / mikor már arra sem, hogy hova tette / a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…” Kellemes megnyugvással gubózom be a székbe, a nap sugarai átjátszanak a ház előtti nyárfa lombjain, táncolnak a padlón, felkúsznak a lábamon, simogatják az arcom. Még kellemes az idő, a szél játszik a vállamon a hajammal. Jó ez a pár perc így, az álmok és az ébredés lassú összefonódásában.

Visszatérve Rakovszky Zsuzsa és a bögre gondolatához, van nekem ez a dolog az emlékezéssel. Az emlékezés különös sajátosságával, hogy belőlem születik, mégis belőle születek én. Szóval, hogy lenyűgöz a létezésének és az általa létezésemnek összetettsége. Mondhatni megijeszt az az elemi erő, ahogyan képes a múlt egy pillanat alatt a hatalmába keríteni, majd összetalálkoztatni az életem történeteinek egy-egy darabjával a legváratlanabb pillanatokban. Hogy ezek közt a darabok közt milyen könnyen kifeszíthetnék egy láthatatlan ok-okozat fonalat úgy, mint ahogy régen a diófa alatt fekve megrajzoltuk az egyes csillagképeket. Egyszerre kerít hatalmába a borzongás és a csodálat, mennyire pontosan határoz meg életem minden pillanatának lenyomata. És hogy a történés momentumában mennyire esetleges, hogy mit visznek tovább a neuronok, milyen formáját ragadják meg a valóságnak. És itt most el is hagynám az anatómiai vagy pszichológiai fonalat. Emlékezés és irodalom. A történeteink érdekelnek.

Jól emlékezni engem Kőrösi Zoltán tanított meg. Az ő mondatai hívták fel a figyelmem az múltról való gondolkodás és beszéd legkülönbözőbb aspektusaira. A Szerelmes éveket olvastam először tőle, nyár volt, tengermoraj és napfény-szeplők. Elvarázsoltak a szavai, ahogy az elmúlt kincsei között kutatva pont legapróbbakat emeli ki és illeszti össze a mondataiban. Azokat, amiket észre sem veszünk abban a bizonyos valóságpillanatban. Pedig pont ezek teszik annyira maradandóvá és érzelmi robbanáskésszé az emléktölteteket. Ezek adják a nosztalgia ízét és illatát, fényét és tapintását. Akkor figyeltem fel rá, hogy mennyire különböző módokon emlékszem bizonyos dolgokra. A legtöbb esetben a konkrét történés csak egy érzéketlen váz. Élővé és elevenné a váz darabjai közt, a résekben megbújó részletek teszik, amiket bár a pillanat nem rejt el, a maga valójában mégsem tudatosul bennünk. Így lehet, hogy van emlék, aminek csak a hangulata ragadt meg bennem, mint a reluxákon át a lemenő nap beszűrődő fénye, ami csíkokat vet a parkettán. Ráébresztett, hogy van az emlékeknek hívó szava… vagy illata, érintése, hanglejtése, fénye.

Kőrösi Zoltán és Burger Barna könyvét lapozgatom most, a Délutáni alvás-t. Izgalmas találkozás ez, képek és irodalom. Próbája annak, hogy képesek vagyunk-e tökéletesen visszaadni egy pillanattöredéket, amiről már abban a percben tudjuk, hogy lehetetlen. Mert kivételesen szoros az emlékezés kapcsolata a felejtéssel. Az egész emlékezést áthatja valamiféle melankólia, amiben megbújik a félelem. Félelem, hogy mi lesz, ha már nem emlékezünk. Még inkább, hogy mi lesz, ha már ránk nem. Sőt, magától az emlékezéstől való félelem. Attól, hogy elvesztünk egy pillanatot, vagy épp attól, hogy elveszünk egy pillanatban. „Szeretnék emlékezni mindenre, mondta, vagy ha ez túl nagy kérés, akkor legalábbis szinte mindenre, hogy lássam az egészet, ami már mögöttem van, lássam magam előtt, a hiányzó részek helyén legalább az üres foltokat.”

Szeretem már így figyelni a pillanatokat. Így inni reggel bögréből a kávét, így olvasni a könyveket, nézni a fényképeket, hallgatni egy történetet, figyelni ezekre az apró, de lényegi részletekre és számolni azzal, hogy elmúlik, de szeretni benne ezt is. Arra gondolni, hogy „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és az, ahogyan visszaemlékszik, amikor el akarja mesélni.”

Helli Szimonetta

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.