A tűz ördöge

2007. július 15. - Németh Gábor

Henry Bologna letépi a sisakot, esendő, végtelenül sebezhető arc, a mélyéges zavar jelei, fölemeli a kezét, de mint aki aláírt egy szerződést, úgy, átmész a falon, lemászol, leveszed a sisakot, mosolyogsz, aztán fölemeled a kezed, hogy tapsoljanak, meg vagyok értve?

2007. július 15.

hozzászólás (0)

Henry Bologna fejjel megy a falnak.

A szó legszorosabb értelmében.

A fal ráadásul elég rendesen lángol, Joe Williams, a Főnök gyújtotta meg, locsolt rá egy kis benzint, aztán odatartotta az öngyújtóját, amúgy egész közönséges öngyújtó, almazöld, amilyet az ember után szoktak hajigálni, ha gyufát akar venni ott, ahol nincsen.

Henry Bologna egy piros Nissan motorházán fekszik, gondolom, vagy inkább remélem, éghetetlen kezeslábasban, a fején bukósisak, azzal töri majd szét a léceket, a fal ugyanis kormos lécekből áll, azokat szegezték egy porolószerű alkalmatosságra, közbevetőleg ez egy teljességgel elbujtatott motívum, hosszú idő után először ugyanis a Vasvári Pál utca 5-ben, a zsinagóga udvarán láttam igazi porolót, azt viszont nem írtam meg, amúgy pont olyat, amin az úgynevezett házmesterkislány, Fehérék kislánya gyakorlatozott éjt nappallá téve az Ó utcában, negyven évvel ezelőtt, lábfejét Ducza Anikósan leszorítva, már akinek ez mond még valamit.

A Nissant Christian, Az Autózúzó vezeti.

Szerintem ezek, hogy joe meg henry meg bologna művésznevek, a hangszórókból echte keletnémet dől, azt „fordítja magyarra“ az erre a turnéra szerződtetett, amúgy meglepően flott fiatalember, a fekete trikójára gigantikus, fénylő kilencest applikáltak, sötét napszemüvegben van, időnként persze improvizál, a közeli McDonald’s tetejére kapaszkodott ingyennézőket gúnyolja vagy az „óriási tapsot“ forszírozza, és a kelleténél legalább eggyel többször elmondja, hogy A Főnök, Joe Williams öt évig tanult a párizsi autós kaszkadőriskolában, a program neve amúgy American Big Foot Show, vagy legalább is egy erre nagyon emlékeztető valami.

A Nissan tolat, fölveszi a megfelelő távolságot, a poroló lángra kap, hirtelen iszonyú hőség csap meg, úgy tíz méterre ülhetünk tőle, Christian, Az Autózúzó gázt ad, és Henry Bologna, A Tűz Ördöge annak rendje és módja szerint fejjel megy a falnak. Egy századmásodpercre eltűnnek az ötméteres lángoszlopban, repülnek a lécek, fékez a Nissan, a közönség bátortalan tapsba kezd, Henry Bologna egy pillanatig mozdulatlan a motorháztetőn, aztán lekászálódik, leveszi a sisakját.

Ha ez a pillanat nem volna, azt írnám, ma (tegnap) fenékig ürítettük a globalizációs bürökpoharat.

A számban popkorn, a fülemben és a szememben bígfútsó, balra meki, jobbra szjupörmarkit, az égen sárkányrepülő köröz. Se csillag, se törvény, akárhol lehetnénk a Földön. Az „amcsi“ kamionból kerítést lehet csinálni, az takarja ki a magyar haza többi részét, a kerítés tetején mocskos zászlók lobognak, internacionálisan, USA meg EU, magyarból kettő is, kedves gesztus a célországnak, kár, hogy mindkettőt fordítva húzták fel a rúdra. Elképzelem, ki húzta föl, talán A Lány, Aki A Jegyeket Szedte, És Aztán Kimászott A Két Keréken Guruló Opel Omegából, nem tudom, mondtam-e már, Joe Williams, aki föltehetően hallei, öt évig tanult a párizsi autós kaszkadőriskolában, félretéve a nemtelen és olcsó iróniát, simán megáll a két keréken, ácsorog, amíg tapsolni nem kezdesz.

Henry Bologna tehát leveszi a sisakot, gondolnád, azért, hogy megpillanthassuk dicsőségtől mámoros arcát, de nem, szerintem a sisak alatt, amikor a Nissan elhagyja a lángoszlopot, körülbelül hetven fok lehet, viszont semmi levegő, csak a forró vákum, Henry Bologna letépi a sisakot, esendő, végtelenül sebezhető arc, a mélyéges zavar jelei, fölemeli a kezét, de mint aki aláírt egy szerződést, úgy, átmész a falon, lemászol, leveszed a sisakot, mosolyogsz, aztán fölemeled a kezed, hogy tapsoljanak, meg vagyok értve?.

Izzadtságban fürdik az arca, kormos, a fején fakószőke kóc, a világ legszomorúbb pillantását ajándékozza a tömegnek, ma, 2007. július 16-án este hét óra negyvenhárom perckor ő nyerné szomorúságvébét, és az ezüstöt is simán elvinné, nyolc huszonháromkor előadott gyakorlatával, közvetlenül azután, hogy egy körülbelül tízméteres, lángoló benzintócsán vonszolta át a Nissan, tehát Christian, az autózúzó. Valami keménygumis izére feküdt, azon vonszolják, hogy a hátát ne vigye le az aszfalt.

A show nyolcvanperces, Henry Bologna nem egészen nyolcvan másodpercig főszereplő, a maradék időben a többiekért dolgozik, rámpákat cipel, akadályt hárít, segít integetni és bemutatkozni, de ez mind nem érdekes, mert csak a tűz érdekes, ez nyilvánvaló.

Semmi kétségem afelől, hogy az Albatroszt látom.

“Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,

Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,

Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,

Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,

A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,

Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva

S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,

Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,

Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,

Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,

Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,

De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja

S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.”

(Charles Baudelaire: Az albatrosz, ford.: Tóth Árpád)

Henry Bologna nem azért szomorú, mert lángok közé kell járnia a pénzért, hanem, mert nem maradhat ott, nem lehet mindig a tűzben. A tűzben él, pontosabban a tűzért, sajnos, ezt ilyen romantikusan kell fogalmazni, tárgyszerű és giccses kijelentés, a tűzön kívül, tehát idekint nincs semmi odabenthez fogható, ezt mondja a pillantása, megint ki kellett jönnöm, és csinálni ezt az izét, kezet az égbe, peckesnek szánt járkálás, vastag filccel autogramm a plakátra, négy sör este a parton, meg még, ami vele jár.

A hasonlatban persze éppen az a szép, hogy sántít, pont, mint egy albatrosz.

Mindent meg lehet másképp is fogalmazni, „mindent meg is szoktak“ (Besenyő Pista bácsi), lássuk.

Kohn találkozik Grünnel, egy évvel a háború után, Grün eléggé le van rongyolódva, finoman szólva is szarul néz ki, ez egy ezoterikus aperitif, később fogod megérteni, olvasó, szóval, azt mondja Kohn, hogy.

„Édes öregem, látom, nem a legjobban mennek a dolgok, én hála az égnek, összeszedtem magam, van egy kis üzletem, gyere, felveszlek.

Te csak ne vegyél föl sehova, van énnekem állásom.

Hát, ez nagyszerű! És hol?

Tudod, van ez a Barnum Cirkusz.

Hogyne tudnám, nagyon híresek.

Na. Nekik dolgozom.

És mit csinálsz?

Én vagyok az elefántirrigátor.

Elefántirrigátor? Az meg mi?

Tudod, vannak ezek az elefántok, és hát, produkció közben néha összeszarják a porondot. Elég kínos, érted, utána jönnének a bohócok, meg minden.

És?

És hát, produkció előtt engem megfog két ápoló, fejjel bedug az elefánt seggébe, megforgat, kihúz, és erre az elefánt szépen, előre, kiszarja magát.