hirdetés

A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása

2014. június 29. - JAK műfordító tábor

Első bejegyzésemben azt írtam, a JAK műfordító tábor képes olyan fórummá válni az alatt az idő alatt, amíg tart, ahonnan lehetetlen ugyanúgy távozni, ahogyan odamentünk. Úgy látom, ez a legtöbbeknél érzelmi ügy is, és én sem vagyok vele másként. Az alábbiakban szappanbuborékokról és a Valószínűtlenség Hegyének meghódításáról szeretnék röviden beszélni. - A JAK előző hetekben Kisorosziban tartott műfordító táborának szervezői és résztvevői írják a naplót most a Literán. L. Varga Péter bejegyzését olvashatják.

hirdetés

Ha a JAK műfordító táboráról kell szólnom – gyakran megesik –, nehéz nem szentimentálisnak maradnom. Olvasva barátaim naplóját a Literán, látom, mások is bekészítették a vödröt a monitor alá írás közben. Unokáink ínhüvelygyulladást fognak kapni a kattintástól, hogy a végére érjenek az évtizedes fotódokumentációnak, beszámolóknak és ilyen-olyan bejegyzéseknek. A daliás idők, amikor együtt volt húsz ember kilenc napon keresztül, és gyakorolta a másik nyelvének furcsaságait, szellemességeit, ízlelte fűszereit. 


Nem végződött jól a tavalyi, és nem kezdődött jól az idei évem. Mintha vártam volna valamit, ami kontúrok nélkül vibrál a térben, de csak nem akar alakot ölteni. Február elején betörtem (eltörtem? fordítsátok le) az orrom, ami miatt szürreális élményeken mentem keresztül; nehézségeim akadtak, minden exponenciálisan lefelé tendált, oda, ahol nincs talapzat, ezért a hit the bottom stratégiája sem működhet. Aztán micsoda dramaturgiai fordulat, rákanyarodunk a műfordító táborra, és mint egy világ-a-világban, hazaérkezni látszom. Találok egy nyelvet, amelyen senki nem beszél, mégis mindenki érzi. Az otthonosság nyelve, valami kedves ismerősség; itt nem érhet semmi baj, semmi vész, friss a levegő, csöndes a ház, nyugodtak a tekintetek. Minden természetes, nem csak annak hat.

Amennyiben a műfordító tábor sorsfordító is, talán nem túlzás, ha ezt a tulajdonságát a hallgatóknak köszönheti. Sokat (de sosem eleget) értekezünk a programról, az előadásokról, szemináriumokról, az esti író-olvasó-fordító találkákról, a munka öröméről, a Valószínűtlenség Hegyének meghódításáról. (E varázslatos helyet Richard Dawkinstól loptam.) Ám bármily egyszerű is a képlet, nem fogok betelni a tapasztalattal, amit azok az emberek nyújtanak, akik messzebbről-közelebbről érkeznek egy valószínűtlen kis magyar faluba, hogy magyar irodalmat fordítsanak saját nyelvükre. A falu mindig valószínűtlen, akárhogy is hívják, mert a jelenlétünk azzá teszi. Szeretném gondolni, hogy csodabogarak vagyunk, de nem azért, mert csodabogár dolgokat teszünk, hanem mert úgy illeszkedünk környezetünkbe, ahogyan a szappanbuborék libben a levegőben, és közben folyamatosan változik a színe, mozgásban van, forog és halad. A minap volt szerencsém egy észt elbeszéléshez, Andrus Kivirähk írta (Éjszakai ügyelet, olvasható az azonos című novellaválogatásban), ebben egy fiatal kórházi gyakornok lesi meg éjjelente az idős alvó néni szájában a törpék világát, akik a horkolás ritmusára húzzák a nótát. Így működünk mi is a kilenc napunk alatt – leélünk egy egész életet kicsinyítő tükörben. Ha elfáradunk is, sem akarjuk, hogy vége legyen.

Néhány szót még arról a bizonyos Valószínűtlenség Hegyéről. Az utóbbi években olyan emberekhez, pályakezdő fiatalokhoz és érettebb kísérletezőkhöz sikerült eljuttatnunk a mai magyar irodalmat – vagy legalábbis, reményeim szerint, hozzájárultunk lelkesültségükhöz –, akik komolyan beleszeretvén nemzetünk literatúrájába, konkrét publikációkkal gazdagították saját nyelvük világirodalmi tárát. Csak fejből pár példa: tábori hallgatóink munkája nyomán jelent meg észtül A fehér király, az Iskola a határon vagy az Édes Anna; hollandul és finnül a Budapest Noir; és készültek, készülnek részletek Barnás Ferenctől Krasznahorkai Lászlóig számos alkotó művéből.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni a vállalkozás jelentőségét, mert bár millió szólamot hallunk egyszerre a fordítás lehetetlenségéről, a szöveg újraalkotásáról és arról a döntéskényszerről, mely szerint a műfordítónak „színt kell vallania" – vagyis értelmeznie kell – munkája során, a felelősség teszi egyszerre oly valószínűtlenné és megkerülhetetlenné a műfordító feladatát. Hogy miként a szappanbuborék a levegőben, úgy irodalmunk és kultúránk is olyan világ legyen széles e világban, amely valószínűtlenségével, kicsinyítő tükrével együtt is a lehetséges világok legjobbika.

L. Varga Péter

 

JAK műfordító tábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.