hirdetés

A város

2005. augusztus 27. - Frank Orsolya

Újra egy kifelé forduló nap, muszáj, mert Budapestre kellett jönnöm, praktikus ügyekben. Könyvet kivenni két mondat miatt egy készülő tanulmányhoz, filmet megnézni három percért, amiről mondani szeretnék valamit.
hirdetés

Ahogy kiszállok a vonatból, megint készületlenül ér, mert csak bámészkodtam út közben, az Ipoly elöntötte a legelőket, a fák csak deréktól felfele látszanak,  rajtuk a táblák, hogy  a horgászok szedjék össze a szemetet és Szobon vegyenek horgászjegyet. A Duna is óriási, félelmetes. De jó, hogy nem ígértem kajakozást a kicsiknek. Amikor meg nem bámészkodtam, akkor olvastam, Várkonyi Zsuzsától a Férfiidők lányregényét másodszor: gondolatkísérlet a maradéktalanul terápiás erejű emberi szeretetkapcsolatról, családját veszített zsidó férfi és bakfis között. Érdekes, tavaly milyen szakszerűen és méricskélve olvastam. Most milyen nyitott lélekkel, mennyire velemenőn. De bizonyos típusú fájdalmakból még mindig nem kérek, nem engedem be őket. Nem tudok saját gyermek elvesztése témában hosszasan időzni, még a fiktív lehetőség közeléből is csukott szemmel, tapogatózva menekülök. Inkább arra figyelek, milyen hihetetlen erővel tud világot teremteni ez az írás: kiismerném magam az Olgi lakásában, tudnám, hogy szóljak Klárához, Madame Gretlhez.


Na de Pesten vagyok, megérkeztem, kiszálltam. Emlékszem, tavaly az egyik ilyen hazaérkezésemkor megtorpantam, mikor megláttam a nagy, sárga, zörgő villamost. Isten bizony: elfelejtettem. Vagy inkább nem jutott az eszembe. De igazából három dolog van, ami mindig arcul üt, így ma is: az első a szétesett emberek látványa. Ez falun nincs. Nem tudom, miért, de nincs. Még le sem léptem a vonatról, már látom, hogy egy igényes, pedáns, atlétikus ügyességű hajléktalan asszony, hetven felé járhat, a peronon levő ivókút medencéjébe emeli a lábát, lábmosás céljából. Az a hajmeresztő, ahogy már szégyenérzet nélkül élnek, a páriáknak ez az elfogulatlan mozgása… ők már nem tagok, más dimenzióban siklanak, láthatatlanul. Nincs kapcsolat. Nem kísérte ezt nálam semmi erős érzelem, csak az a rutinosan lefojtott facsarodása a szívnek; szánalmat nem szabad, tudom, hogy az milyen hiú, a másik fél számára értelmezhetetlen érzelem, és mennyire eltávolít. Azt is rég megtanultam, hogy ne hibáztassak senkit; a nagyvárosi lét kétezer és háromezer évvel ezelőtt is hasonló anomáliákat szült… de akkor mért kellett? És persze: azért lennének ötleteim megoldásra. Olyan jó ilyenkor butaságokat gondolni: elképzelni a nénit, hogy fogja magát és lemegy vidékre, kap egy üres, vén vályogházat, vet répát, krumplit, kapálgat, pletykál az asszonyokkal… Ismerek akárhány idős nőt, akinek semmivel sincs magasabb jövedelme, de emberhez méltóan él: vet répát, krumplit, pletykálgat, satöbbi. Igazából tényleg nem értem, miért maradnak itt? Mi benne a jó?


A második, ami mindig szemet szúr itt Pesten, az az, hogy milyen ésszerűtlen ruhákat hordanak az emberek. Lányok mászkálnak olyan ingekben, amikből kilátszik a hasuk, de fedetlen a veséjük is a tizenöt fokos nyárban. És olyan cipőket, amik nem alkalmasak járásra. Tudom, úgy beszélek mint egy vidéki nagyanyó. Engem is meglep, de ennyire megváltozik az észlelés egy nyár alatt.


A harmadik visszatérő döbbenetem az, hogy küzdeni kell a helyért. Nem lehet egyenes vonalú egyenletes mozgást végezni az utcán, nem lehet felelőtlenül bárhol megállni, vagy egy közepes hátizsáknyival kiterjeszteni testhatáraimat. Ez is érthető, természetes, csak ettől még nem lesz elviselhető.


És van egy negyedik, egy mélyebb mozzanat, az, amit a tésai szomszéd Gizi néni így fogalmazott: Pest? Ott nem laknék. Ott annyi a zsivány meg a gazember. És ez így van. Perceken belül észreveszem, hogy vigyázok. Védekezem a lökdösődés, a lehetséges beszólások, kioktatás, átverés és számtalan más levegőben lógó inzultus ellen. Elfelejtettem a nyár alatt, hogy a Westend ajtaja húzva nyílik: lendülettel megyek (a legközelebbi tiszta mosdó reményében) befelé és tolom. Azonnal jön a hátam mögül a testszagú férfihumor. Meg kell szokni, hozzákérgesedni. Vagy talán mégsem? Hisz az ember azon igyekszik, hogy emberként mentse át magát az ötödik évtizedébe is. Régi kérdés ez is: ha megtanulok – ahogy megtanultam – úgy vezetni, hogy tudjak bármikor, bárhol sávot váltani Budapesten, vagy leparkolni a Nagykörúton délután öt órakor, akkor nézhetek-e még tükörbe? Adhatnak-e még hitelt emberi jóérzésemnek, erkölcsi tisztaságomnak a vidékiek, akik vonattal jönnek Pestre, „mert én ott nem vezetek”?


És aztán – persze – ahogy az Arany János utcában léptettem a Könyvtár felé, ültek a teraszokon jóarcú, vidám, urbánus emberek és elkapott mindaz, amit én is szeretek… jó ott ülni, jó részt venni, belakni egy pózt, egy hangulatot, kiismerni egy ember alkotta rendszert… és persze, én is szenvedéllyel tudok rajongani azért, amit a város ad, végigsörözött éjszakákért, olyan helyekért, ahol ezt vagy azt tanultam. Szentség a Könyvtár, az Írók Boltja és a Zeneakadémia. Van számos dolog, amit csak itt lehet és van számos sorsfordítóan nagyszerű ember, aki mind itt tömörült és tömörül. Itt tanul a gyermekem hegedülni és kórusban énekelni, úgy, hogy folyamatosan csurog belőle a dallam. És persze, emlékszem: egyszer egy szobi utcán hogy rámtelepedett az az üres némaság, a házfal, ahogy süti a nap, hogy megállt, megrekedt a csönd. El tudtam képzelni, hogy ez is lehet lélekölő. 


De mégis, milyen arányát vesztett, különös dolog ez a város: bele kell kapni, kicsípni belőle azt, ami nélkül megélni nehéz, és aztán fejvesztve menekülni. Mert nem lehet levegőt venni az utcán. Ez a tény évek óta egyre mélyebben átjár: az utcán, ahol az ember járna, nem lehet levegőt venni. A házak partfalai között hömpölyög a füst folyama, felülről tisztán látszik. Húsz perc után szúrja az orrot. És nem lehet menni sem. Ebben a billegő, ki-beugráló helyzetben él tíz és tízezer ember és elismeri ezt mint mindennapi létének formáját. Ettől lesz olyan soha meg nem nyugvó érzésünk, és ebből fakad az, hogy igazán nem vagyunk otthon sehol – talán ez itt az igazi baj. 


Hát itt vagyok most Pesten, leromlott emberek, zsiványok, bűz és pucér vesék között, boldogan. Elbújok fenn a harmadikon és olvasok tovább, mi mást lehet?

Frank Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.