Néha az Úristen a kedvemért lelassítja az időt. Ezt általában csak utólag veszem észre, amikor döbbenten látom, hogy mennyivel több mindent voltam képes elintézni fél óra alatt, mint egyébkor. Ma például, miután népem némi viharok után távozott a házból, fél óra alatt sikerült zuhanyoznom, hajat mosnom, megnéznem a leveleimet, sík felületeket teremtenem a konyhában, smink, konty a kis zöldkeretes tükörnél, amit egyszer Évától kaptam Karácsonyra, szürke kabát, hónom alatt korrektúra és már a kertkaput nyitottam.

Keddenként nincs órám, így Óbudára igyekeztem Ilonához a Kiadóba, elvileg jövő héten már nyomdába kerül a kötet. Hogy várom! Végül is tíz év, ennyi ideig voltam álruhás költő, költőremete vagy mi. Egyetlen percét sem bánom. Írtam, írtam, gyerekeket gardíroztam, pelenka, főzelék, mese, ének, gesztenyebabát készítettünk, ültettünk borsót, sütöttünk mézeskalácsot, lázakat, bárányhimlőket győztünk le. Mindennek van ideje.

 

Elhatároztam, hogy busszal megyek be a városba, viszek magammal javítani való szövegértései feladatokat. Már a buszmegállóban álltam, amikor észrevettem, hogy nincs nálam a kedvenc javítótollam, csak két kék színű golyóstoll. Bosszantott, hogy most fél napig értelmetlenül cipelem a súlyos dossziét, de ekkor megállt mellettem egy anyatárs kocsival, a stoppos fiút vette fel, és engem is, mikor meglátott. Egészen a HÉV-ig vitt, hihetetlen időspórolás.

Út közben Szvetelszky Zsuzsával beszélek telefonon, az Elle-ben harmadik lett a Noé márkája az olvasói ranglistán, azt mondta, Agatha Christie lett az első, és hogy azt nem bánja, hogy őt nem győzte le. Nem csodálom. A Noé márkája tényleg nagyon jó, azt hiszem a legjobb fajtája annak az ismeretterjesztésnek, ami kellően tudományos alapokkal bír, de mégis élvezettel befogadható.

Az Óbudai Nagytemplom oldalában baktattam, ragyogó napsütésben, végre egy kis aranyidő, hullott gesztenyék, amikből végül nem szedtem, úgy éreztem, nincs jogom felszedni az óbudai óvodások elől. A Krúdy-ház is egész más októberi verőfényben, nem álltam meg mellette, csak cinkosan odasandítottam az ablakokra.

 

Ilona kedvesen fogad, én is kedves hangulatban vagyok, mivel már lejátszottam magamban a félbetört hexameterek csatáját. Amikor megláttam a korrektúrapéldányban, hogy a disztichonok hexameterjeit el kellett törni, úgy éreztem, ez legalább akkora baj, mintha a kisujjamat törné el valaki. Még jó, hogy Ilona előre figyelmeztetett rá, lesznek sorok, amik nem férnek el.  Így a sokkhatás elmaradt. Aztán elővettem a Berzsenyi-kötetet és kicsit megnyugodtam. Szegény sorstárs. Az ő hexameterjeit is… És ő még csak meg sem kérdezheti, hogy nem lehetne a nyomdatükröt ezeken az oldalakon csak egy egész kicsit megnövelni? Később még némi morális intelmekben részesítettem magam kissé didaktikusan, hogy értsek már a szóból: Másoknak az élete van félbetörve, nem az epigrammái, mit akarsz még.

 

Cili képei gyönyörűek a versciklusok előtt, Ilona szép betűket választott. Tényleg örülök. (Nem először gondolom végig a könyv készülése kapcsán, lám, hány nő segített nekem önzetlenül ebben-abban, hogy sikerüljön. Nem vagyok genderharcos, kicsit sem, és férfiak is segítettek sok mindenben önzetlenül, többen is, de hihetetlen, hogy hány nő segített tartani a szálakat, szőtte bele erejét, idejét, figyelmét ebbe a szőttesbe. Milyen sokat köszönhetek Zsuzsának, Encinek Cilinek, Ilonának, Orsinak, Áginak – de hát a szövés-fonás a nők dolga.) Erről jut eszembe Ilona fürdőszobaajtaján a csodálatos szőttes törülköző. Mitől van, hogy néha így megbabonáz egy tárgy?

Hazafelé nem a HÉV irányába indulok el, úrrá lesz rajtam a Városi Gyalogló szenvedélye, aki ha várost lát maga körül és aszfaltot érez a lába alatt, szinte bármeddig képes elmenni. Én most a Széna teret tűzöm ki célul, mi az nekem, bejártam én már gyalog Krakkót, Koppenhágát és Firenzét, épp a szülővárosom nem kottyanhat meg nekem. Még a lakótelep házai közt bolyongok, rátalálok a vágyott pénzautomatára, hogy pénz birtokában majd végre kávét igyak valahol, amikor rövid párbeszédet hallgatok végig kismama és öreg bácsi között holmi piacon vásárolt őzlábgombáról, mi ott lapul kismama babakocsijának fülére akasztott szatyorkában, és, mint megtudom, hatszáz volt az egész. Valamiért erős vágy ébred bennem, hogy Óbudán legyek kismama, babakocsis-szatyorkás-őzlábgombás, hirtelen vonzó perspektívának tűnik ez, maga a béke lehet így élni, ezt érzem biztosan.

A Városi Gyalogló amúgy kincskereső is, az első kincs, amit lelek, a Perc utca, vagyis a neve, aztán jön sorra a többi.

 

Egy vers: „Tüneményes süteményes”.

Ezüst, csillogó strasszokkal kirakott letört fülbevalódarab.

A Lajos utcai zebránál egy sárga lepke gondosan összezárt szárnnyal az avarban.

Egy szomorú, fekete kabát egy tűzcsapon.

Kavics utca.

 

Egy kocsma, ahol egyszer egy másik időszámításban túl sok bort ittam valami vizsgát ünnepelve, és úgy éreztem magam, mint egy lódenkabát eső után. Nem is az ázottság, inkább a halmazállapot, az enyészetet idéző nyirkos anyag miatt. Brrr. Még most is érzem.

 

A vendéglők tábláin a menü hol hosszú ű-vel, hol pongyola ékezethasználattal szerepel. Javítási kényszerbetegség. Addig jó, míg nem megyek oda kiigazítani. És a rizi-bizi kis r-rel, ami nagyon helyes, de engem a Nagypapám, haláláig Rizinek szólított. Ma már csak választott rokonaim, gimnáziumi barátaim hívnak így.

 

A Városi Gyalogló boldogan sóhajt fel, amikor a 6-os villamos vonalát eléri. Úgy érzi, komoly teljesítmény van mögötte, de nem száll fel a járműre, csak megkönnyebbül, már nem veszhet el. A város legfontosabb közlekedési eszköze olyan számára, mint az első szó a beszélni tanuló egyévesnek.

 

Nem sokkal később eszembe jutott, hogy nem Városi Gyalogló vagyok, hanem háromgyerekes anya, és ha nem sietek, akkor nem érek Marciért oda időben furulya után. Ekkor hívott Gyurkó, azonnal menjek érte, nem tud hazajönni, megmérte, tizennégy kilós a táskája, tele van ásványokkal és ásványhatározókkal. Távirányítással eligazítom, tegye át Marci táskájába köveket, majd én hazaviszem Marcival együtt. (De elértem gyalog a Széna téri autóbusz-állomásig.)

 

Délután itthon. Marcival elolvassuk a Dörmögőből Turbuly Lilla versét. Jó. Svédfajta, de jó. Kíváncsi vagyok a gyerekkönyvére, ami mostanában fog megjelenni.

 

Úgy érzem nincs jobb alkalom a rózsametszésre, nekilátok, a fiúk mesélnek, Marci még írásleckét ír. Aztán kitaláljuk, hogy a fiúk lenyírják a füvet, meglepik Apát. Tíz perce nyírják, amikor áttolják a kerti vízcsap fölött a fűnyírót. Szökőkútként árad a víz a bekapcsolt gépbe, Petivel egymásra meredünk, azonnal zárja a csapot, én nagyon halkan mondom, de rögtön érti, húzd ki a zsinórt. Állunk dermedten. Tudja, hogy mit úsztak meg. És én is tudom, hogy néha az Úristen a kedvemért lelassítja az időt.