Lomhán és álmosan tápászkodik fel, visszazuhan, de nem fog már aludni; nem is álmos (magyarázza, csak éppen nem ébredt fel még), és a világos, korareggeli órát átallná elvesztegetni.
          Ébredezik, eszébe ötlik egy kérdés: Adódhat-e itt, ahol élünk, valami egész?
          Úgy hangzik ez, mintha az ébrenlét minden percében elvont kérdéseken töprengene (sőt, már a félébrenlét perceiben is); nem a reggeli kávé vagy rágcsálnivaló eszméje ébresztené (mert szívesen ropogtat valamit, a kávéhoz egy kis kekszet, pirítóst). Most, persze, csak most mégis így történik, éppen a napló miatt, már úgy ébredt, hogy naplót kell írnia, bizonyára személyiségének rejtett kincseire kíváncsi tömegek várják, hogy tegnapi napjának részleteit megossza velük.
          Elég sok kimaradt egyébként; tegnap este az egész előző hetet “összenézte”.
          Nem sorolta fel a helyeket, ahol megfordult, a rendezvényeket, ahol szerepelt vagy megjelent; amelyek alighanem arra valók, hogy lélekben megnyugodva lezárhassák az évet résztvevőik, és átadják magukat az év végi örömöknek (e hazában december végén két hétre minden leáll). Nem említette barátait, ismerőseit és szeretteit, akikkel szót váltott és eszmét cserélt. Nem írta meg azt sem, mikor, mit evett – talán ez a gasztronómiai szürke folt egy hetes munkájának legnagyobb mulasztása. (Be kell tehát látni: mégiscsak távolabb áll a komolyabb írók, egy Krúdy, egy Mikszáth alkatától.) S még valami maradt el pótolhatatlanul: egy sort sem írt arról, hogy naplót ír; hogyan és mi módon írja e “felkért följegyzéseket”, pedig idejének bizonyos hányadát ez is magának követelte! “Legalább azt megoszthattad volna, hol írtad ezeket a – nagyra ugyan nem tartom –  vázlatokat, hol, és kinek a gépén… Érdekes lehetne, mind alkotás-lélektani szempontból, mind szociológiailag… Mért kínzod filológusaidat?” – kérdezi maliciózusan Pesti Kornél, fintorog. (Az önéletrajzot, mint műfajt semmire se tartja.)
          Szemléleti egész? Ahogy álmosan pislog a pince és a málladozó hátsó fal; a csupasz meggy és almafa, seprűs szilva mellett egyetlen fenyő, s hátrébb a tiszafa a sarokban (ezt már ő ültette ide). Az a hét közepén lehullott eső reggelre megfagyott, rádermedt a kertre, s ráhullott egy kis hó. Megszokott ez is, de nem egész: még akkor sem volna az, ha minden a helyén lenne, ha a helyén érezne mindent (nincs így).
          Ha kiballagna a hegyre, tágasabb volna a horizontja.
          A hegy: a pázmándi út felett magasodó Zsidó-kő, a szőlőhegy sziklás, keleti darabja; csúcsán három kőkereszt magasodik (illetve kereszttalp: az eredeti kereszteket kivették, kiemelték, jó volna tudni, mikor és kicsoda, de nem tudja); a helyükön három palló, a középsőn aránytalanul kicsi bádog-jézus. A régi, jezsuita templomtól egyenes főutca vonul épp a keresztekig, a golgotahegyig, s a másik irányban tovább, a régi rendház (ma iskola) felé. Erre a tengelyre fűződik fel a falu, pontosabban: e mentén torlódik fel, használja ki a terep adta lehetőségeit, a hegyoldalt, a patakvölgyet. (Csaknem kiszáradt patakmeder húzódik végig a falutesten, mint egy beteg verőér). Ha széttekint a hegyről, teljes horizontot lát, három hegységet, a Vértest, a Budai hegyeket és a velencei hegyeken túl talán a Bakonyt, akár Fehérvárra, akár Budára üzenhetne a pázmándi andeziten gyújtott jelzőtüzekkel, mint egykor, régen történhetett. Nem ismeri a történeteket, melyek ehhez a helyhez kötődnek; keveset élt még itt. “A történelmet és a földrajzot valamelyest mindig esztétikai tartalommal telítjük” – írja A szerző és a hős töredékének első lapjain Bahtyin; majd, valamivel odább: “Egyedül az adott ember, azaz a hős köré épülhet architektonika: a konkrét, egyedi részeknek és mozzanatoknak az intuitív szemlélet számára szükséges, nem véletlenszerű rendje és összekapcsolódása, így születik belőlük lezárt egész”. Hőse, Pesti Kornél elégedetten hanyatlik hátra a számára elképzelt fonott vessző karszékben, és meggyújtja vékony, reggeli szivarját. (Most nem szól rá, hogy “eredj innen dohányozni”).
          - Mindig is mondtam, hogy hős kell ezeknek; vérbeli hős… sőt, tudod mit mondok: még inkább vérbő… éppen, mint én! – dünnyögi, és önelégülten pöfékelni kezd, ő pedig morog (“ordenáré vagy”), csíkos pizsamáját igazgatja, de ígéretet tesz, hogy ezek után is alkotni fogja.

Prágai Tamás