hirdetés

A világ legkedvesebb embere

2007. november 5. - Jászberényi Sándor

Az ébredés ideje mindig 7:00. Úszom a verítékben, mire kinyitom a szemem. Mindig belövöm, hogy hol vagyok. Hogy ez már nem Csád. Nem lőnek le tisztán, következmények nélkül. Húsz perc alatt nyilvánvalóvá válik számomra, hogy Budapest melyik tetves kerületében élek és hogy nem tudom, éppen ki akar lelőni. Hogy le akarnak, nem kétséges. De ez nem tiszta helyzet. Nem mindig látni a puskát.
hirdetés

Most már egy hete folyton ugyanaz a kép: Abéché-ben állok a piacon, tűz a nap, érzem a lassan megromló hús szagát. Balra egy sikátor, színes anyagok repülnek a szélben, olcsó kínai szövet. Előttem egy tízéves ANT katona, olyan magas, mint a nála lévő AK-47-es. Be van állva, engem megrémít a saját józanságom. Kiveri a kezemből a cukorkákat és pénzt, gyerekhangon üvölt, hogy ne fényképezzek. Furcsa, hogy nem arra ébredek fel, hogy rám lő, mint ahogyan történt. A puska kibiztosításának hangjára riadok fel. Jellegzetes fémes kattanása van, olyan, hogyha egyszer hallotta már az ember, soha többé nem felejti el.
 
Khan Al Khaririben a ruhapiacon
 
Az ébredés ideje mindig 7:00. Úszom a verítékben, mire kinyitom a szemem. Mindig belövöm, hogy hol vagyok. Hogy ez már nem Csád. Nem lőnek le tisztán, következmények nélkül. Húsz perc alatt nyilvánvalóvá válik számomra, hogy Budapest melyik tetves kerületében élek és hogy nem tudom, éppen ki akar lelőni. Hogy le akarnak, nem kétséges. De ez nem tiszta helyzet. Nem mindig látni a puskát.
 
Próbálok magamhoz térni, megkeresem a cigimet. Nézem a naptárt, ez józanságom 112. napja. Valami hülye szövegen kezdek el dolgozni, nem megy, abbahagyom. A neten bejelentkezik a volt csajom. Három hónapot várt rám, amíg kint voltam, nem dugott senkivel. Elérzékenyülök egy kicsit. Egy hét elég volt Magyarországon, hogy szakítsunk. Ezen mosolygok, miközben olvasom a szövegét, a történetében egy férfi hátába tűket döfködnek, azt mondja, én ihlettem. Kérdezi, hogy ha ez megjelenik elveszik-e a gyerekét. Nem. –mondom. Megnyugszik. Nem bírja megállni és megkérdezi megint, hogy nem kaphatott-e tőlem bármilyen nemi úton terjedő betegséget, csak a miheztartás végett. Húszadszorra is elmondom, hogy nem. Egyszer az életben végre tett értem valamit Magyarország: a laborvizsgálat, amit hazatértem után végeztek, nettó három kilóba került, amit a TB fizetett. Persze nem veszem be, hogy ettől már szeret, de felemelő érzés. Végre valamiért nem én fizettem. Ne menjünk bele a közteherviselés rejtelmeibe.
 
Egészséges vagyok és ez rémülettel tölt el. Minden szervem remekül működik. Hogy üresnek érzem magam, mint a csigahéj, lágy neurózisra vall. Amerikában pszichiáterhez járnak emiatt, Európában inni szoktak, Kairóban hívják az ördögűzőt. Ott ez tisztes polgári foglalkozás, ami fizet. Ismerek egy Aladin nevű urat (mellékelem a képét), aki ezzel foglalkozik főállásban. Családjának fekete báránya, mert nem lett hentes, mint az apja. A dzsinnekhez és a szellemekhez valamint a szemmel veréshez viszont ért: több bank is a kuncsaftja, ahonnan lámpaoltás után tömjénnel űzi ki a démonokat. Ő bizonyára tudna biztos tippet adni a kezdődő neurózisom ellen. Két fontért bizonyára vásárolhatnék valamilyen talizmánt.
 
Aladin, a kairói ördögűző 
 
Összekaparom magam, megejtek egy telefont a főszerkesztőnek, kidumálom, hogy ne kelljen szerkesztőségi ülésre mennem. Jobban bírom a terepet, mint a fogatlan oroszlánokat. Ne nyissunk támadási felületet, ne fussunk össze azzal a szerkesztővel, akinek ki vagyunk tiltva a rovatából. Jó gyerek vagyunk már, nem fogjuk bántani, de biztos, ami biztos. „Majd máshová megírod, amit akarsz, öcsi, ez erről szól.” – mondja a belső narrátor. „Ne zavard a mocsár lágy állóvizét. Még ne.”
 
A délelőtt annak jegyében telik, hogy Amerikával levelezek. „Hungary is such a nice country.” – írja a szerkesztő, én hozzáteszem, hogy „From a distance.” Kettő körül átmegyek a kocsmába, leteszem a laptopom, kihúzom a gatyámból a negyven centis zaghawa tőrt, (elajándékoztam a rugóskésem egy kununbunak, aki kétszer mentette meg az életem) és kávét iszom. Olvasom Vida Gábor könyvét, legalábbis úgy teszek. Inkább csak szagolgatom, felütöm itt-ott.
     Megegyezek B.-vel és K.-val, hogy a kocsmában találkozunk. B-nek beteg a felesége, otthon marad. K. balhézik a feleségével, késik egy órát. Ezen a világon mindenki házas, gyereke van vagy úton van a gyerek, egyre kínosabban érzem magam, hogy nem tudok felmutatni egy épkézláb kapcsolatot a női nemmel. Súlyosbító tényező, hogy nem vagyok buzi.
 
Ez már csak azért is elkeserítő, mert imádott lakótársamnak új pasija van, turbékolnak, mint a galambok, este pedig muszáj zenét hallgatnom, hogy ne halljam a férfi lihegést. Reggelente kávézás közben derűsen bejön a szobámba, közli, hogy minden rendben lesz és szerelmes a pasijába. Utána indul borotválkozni.
 
Szóval mivel a két szakmabeli késik, megpróbálom elfoglalni magam. Bejön egy régi ismerős, leül velem szemben, meg akarja adni a tartozását, amire nem is emlékszem. Mondja, hogy nincs nála kápé, de van egy gramm kólája, azt szívesen nekem adja. „Persze” –mondom reflexből. Ér az 15 rongyot. Pláne józanságunk száztizenkettedik napján.
 
K. végül befut, beszélgetünk és iszunk. Kedvelem, mert mindenben az ellentétem, viszont érti a gondolkodásomat. Kérdezi, hogy tényleg megfenyegettem-e XY szerkesztőt és kedves családját az év elején. Nem emlékszem, mondom én. Persze benne van a pakliban. Akkoriban minden benne volt a pakliban. Remélem az illető azért jól alszik. Egyszer majd bocsánatot kérek az ilyen húzásaimért. Majd ha jó idő lesz.
 
K. lelép, új csaj van az irodában ő meg komolyan veszi a munkáját. Maradok a kocsmában, összeszedek valami nőt, aki elhiszi, hogy híres és népszerű vagyok, a világ legkedvesebb embere. Hamar rájön a tévedésére, segítek neki, megyek haza egyedül.
 
Otthon kiteszem a kólát az asztalra és nézegetem. Szarul vagyok, nem megy semmit sem csinálni, a volt nőmre gondolok. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy csík ebből a cuccból és híres és népszerű lennék, a világ legkedvesebb embere. Tizenötezer forint. Pragmatistákat olvasok, Crocét. „Minden probléma abban a vonatkozásban ölt problémajelleget, amelyben megoldásra kerül.” – írja Croce.
     Még az életben nem húztam le ennyi pénzt a WC-n.
 
Hasis és alkoss is
 
Nehezen alszom el. Próbálok Afrikára gondolni, tervezem, hogyan dobbanthatnék ismét. Ott legalább tudja az ember, hogy kitől kell félnie.
     Úgy zuhanok bele az álomba, mintha egy autópályán lekapcsolt reflektorokkal gyorsítana az ember. Nem lát semmit, de érzi, hogy nő a sebesség. „Érzed, hogy gyorsulunk szívem?” – kérdi a belső narrátor. Reggel megint egy fémes csattanásra ébredek. 
 
  
Görög-keleti temető Alexandriában. (A városban már nem élnek görögök, de van egy 200 000 fős temtőjük. Kavafisz) 

Jászberényi Sándor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.