A világmegváltás feltérképezése
2007. augusztus 15. - Sebők Marcell
Az a jó ebben a hosszú beszélgetésben, hogy régi barát, ha nem kap számára kielégítő választ, akkor visszamegy a témára, és piócaként tapadva hozza ki az elfogadható választ. Ettől látszódhat, felületes gyorsolvasónak, repetitívnek a beszélgetés, de ettől lett igazán több egy sima életút-interjúnál.
- 2007. augusztus 15.
Most éppen egy úgynevezett beszélgetőskönyvet fejeztem be, amitől, mint műfaji megoldástól részben tartottam, részben pedig egyfajta „nyári” olvasmánynak vettem. (Megjegyzem a „nyári” kategória korábban annyit tett, hogy ezidőtájt lehet a sorakozó nagyregényeket elfogyasztani, heteket tölteni egy-egy opussal, de ma már
egyre kevésbé tud így lenni.)
Tehát volt ez az interjú-sorozaton alapuló hosszú könyv, amitől részint azért ódzkodtam, mert óhatatlanul a főszereplő fényezésének eszköze, tehát a beszélgetőtárs általában alákérdez(het), részint pedig „nyáriasnak”, tehát könnyedén fogyasztható interjúnak tételeztem, merthogy szeretem olvasni az átfogó beszélgetéseket.
A könyv egyik előzetes várakozást vagy fenntartást sem váltotta valóra. A könyv sokkal jobb annál, minthogy ebbe a két mezőbe tudnám „beleinterpretálni”.
Adott a „híresember”, akivel régi barátja beszélget. Merthogy régóta ismeri, követi pályafutását, de tudja, hogy ő, a híresember úgysem tudna egy könyvben össz
egezni életutat, bölcsességet, tapasztalatot, így aztán a nyakára járva elkezdi kiszedni belőle, amit talán maga sem gondolt volna.
Minde
z aztán szépen meg is történt: kijött, ami kijöhetett, gyermekkori elfojtások és apai szigor felmondva, majd szembenézve a korai cseperedés által hozott élményekkel, aztán a pályakezdő bénázások, nagyotmondások és naivitások kibeszélése, majd a közismertség és a világmegváltás feltérképezése.
Mindez nagyrészt kronologikus rendben, bakugrásos lépésekben, mert főhős sokat utazik és nehezen kanyarít ki magának néhány órás leüléseket. Régi barát hűségesen követi, kivárja sorát, és amikor végre alkalom adódik, belekérdez, tiszteletkörök nélkül. Hogy sikeres-e a filantróp akcióival, hogy nem kész átverés üzletelni a konzervatív republikánussal, miközben ő, főhős, minimum kettővel-hárommal balra áll (már ha ennek van valami értelme egy idő után), hogy a hit és vallás valóban így élhető meg, ahogy főhős állítja.
Az a jó ebben a hosszú beszélgetésben, hogy régi barát, ha nem kap számára kielégítő választ, akkor visszamegy a témára, és piócaként tapadva hozza ki az elfogadható választ. Ettől látszódhat, felületes gyorsolvasónak, repetitívnek a beszélgetés, de ettől lett igazán több egy sima életút-interjúnál. Kiderül ugyanis, hogy főhős gondolkodik, van koherens világképe, van komplex terve sok mindenre, és egyúttal baromira esendő, gyenge és bizonytalan. Közben meg teszi a dolgát. Ír, olvas, zenél.
Merthogy főhős nem Tony Blair, hanem egykori tisztelője, Bono, a U2 rockere. Olyan pasas, akitől nem várnánk a corporate gazdaságtan vagy a teológiai igényű szövegértés folyamatosságát. Olyan csávó, aki kellő öniróniával látja magát, amikor dublini, nizzai vagy New York-i kecójában osztja az észt. Olyan ember, aki el tudja (már) mondani kudarcait (is), és közben remekül reflektál.
Kellemes és kulturált nyári olvasást: Bono Bonóról. Beszélgetések Michka Assayasszal. Budapest: Európa, 2006, 368 lap
Hozzászólás