A lompos Saraghinát nehéz elképzelni télen: felhúzott szoknyájával nyári feketeség. Téli naplóba is jó belerakni néhány nyári emléket, úgy sem lesz az mind vidám. Még csak az kellene! Én soha, nyáron sem tudok nevetni: ha jól meggondolom, hamincöt éve nevettem utoljára hangosan. És talán húsz éve már mások nevetését sem bírom elviselni. Rómában a kis visszhangos utcákon úgy kell végigmennem, hogy végig befogva tartom a fülem. E célra fülgolyókat vettem. Az olaszok is sokat nevetnek: nekik nem áll rosszul, viszont a külföldi turisták még többet, és az ő harsányságukat erőltetettnek érzem. „Hát mit csináljak?” - kérdezte sértődötten egy különösen érces hangú magyar hahotázó, amikor görcsös arcrángással fogadtam ablakrepesztő hahotáját. „Mosolyogj” - kiáltottam.

A Jancsóról nemrég könyvet publikáló Giacomo Gambetti előtt tegnap emeltem meg kalapomat. Sajnos, csak egyszer találkoztunk, sajnos nem volt hajlandó franciára fordítani a szót. Élt azonban Rómában egy nála is idősebb, nála is szeretetre méltóbb professore, aki órákig beszélgetett velem, nagyrészt franciául, a lakásában. Akkor nemrég halt meg a felesége, ő pedig épp betegségből gyógyult fel. Kicsit unatkozhatott egyedül maradva a szép nagy lakásban. Nevét ismertem csak addig: sok cikket írt, és könyvet Felliniről, Rosselliniről. Utóbbival az ötvenes években közösen vezette a híres Centro Sperimentalét (fordítsuk csúf egyszerűsítéssel Filmfőiskolának?).

Olasz professzorok közül, ha nem szakterületük, ma már csak a hetven éven felüliek beszélnek franciául. Mario Verdone professzor 2003 júniusában nyolcvanhat éves volt, és mivel legtöbb franciául tudó ismerőse már nem élt, látható örömmel tért át erre a nyelvre.

Nagy nyár volt, az ablakok a Teverére és a Tevere platánsorára nyíltak, majdnem szemben a Ponte Sistóval. Mosolygós, megnyerő, kedves idős embert kell elképzelnünk. Egy mosolygósan öreg Fellinit, egész kis, enyhe Alberto Sordi beütéssel. Sordi gyáva, siránkozó, gyakran gonosz embereket játszott, a pitiáner csaló volt legjobb szerepköre. Az idős Verdone sugárzóan jóindulatú benyomást keltett, biztosra veszem, hogy ilyen is volt. (Mondhatnám úgy is: „Verdone senior”, mert két filmes fia is van, egyikük ma Itália legnépszerűbb igényes vígjátékrendezője- és színésze, Carlo Verdone. De itt most csak róla, az apáról legyen szó.) Amikor észrevette, hogy nincs magnóm, nem jegyezgetek és egyáltalán nem interjút akarok készíteni, sőt, nem annyira a mai, hanem a tegnapi olasz film érdekel, még mosolygósabb lett. Először derűsen kidühöngte magát az akkor épp ügyeletes zseni ifjú siker-rendezőn, mozicsináló divat-emberkén, aztán nem is beszélt többé a maiakról, csak Felliniről és Rosselliniről meg Vittorio de Sicáról.  (Lányának férje De Sica egyik fia, népszerű, de nagyon közepes színész, a nagy Sica tehetsége nélkül, nekem küllemre is zsigerien ellenszenves nevető- és nevettetőgép.)

Mario Verdone most dossziékat vett elő, az egyikből kéziratokat, leveleket. De nem találta, amit keresett. Hol van, hol van, mormolta. Leejtett valamit, enyhének ható szavakkal szitkozódott, „porca miseria”, vagy „accidenti!” De nem tudott sokáig dühös lenni. „Lajos Kassák” - mondta most váratlanul. Ez a név ott akkor kicsit meglepett. Még, ha Balázs Béla nevét mondta volna: „Béla Balázs”. Sok kép volt a szoba falán, és most derült ki, hogy az egyik Kassák festménye. Mutatta, bámultam. Nonfiguratív persze. Szignálva volt, sőt a festő címet is festett rá: „Hommage à Fellini”... Ha nem álmodtam az egészet, és nem álmodtam, ezt is láttam rajta akkor. Verdone személyesen ismerte nemcsak Balázs Bélát, de Kassákot is, és 1966 őszére, '67 tavaszára egy római Kassák-kiállítást tervezett, ami nem Kassák betegsége miatt esett kútba. Búcsúzáskor a magyar futurizmusról írt cikkét is nekem adta, az Il Veltro (Agár) című folyóirat különszámát. „Csodaöreg” - gondoltam meghatottan a Ponte Sistón.

Hazatérve elmentem az óbudai Kassák Múzeumba. Az igazgató rég nem látta Mario Verdonét, örült, hogy hírt hall róla. Átadtam az Agárt, ő pedig meghívott a múzeum következő kiállítás-megnyitójára. Később részt vettem a „Kassák Lajos és a film” című konferencián, ahol visszaidéztem az Angyalok földje című hatvanas évek eleji filmet és fogadtatását. „A virágnak agyara van”, és főleg az volt 1962 őszén. Kassák eljött az Egyetemi Színpad-i vitára, én akkor láttam először, és talán utoljára. (Vagy csak a vetítés volt ott, a vita meg egy előadóteremben?) Mindegy: mi, első-másodévesek azért mentünk oda, hogy szidjuk a filmet, szidjuk a rendezőt, nekünk mindegy volt, bármelyik magyar filmet szidtunk volna. Pedig sok minden tetszett benne, főleg a Makláry Zoltán játszotta verklis, rekedt énekével. A regényt egyikünk sem olvasta, erről értesülve Kassák jól leszidott minket. A vita végén ugyanezt tette, komor volt, szigorú és könyörtelen.

Mostanában néha elképzelem, hogy annakidején Verdone professzornak mégis sikerült megrendeznie a tervezett római Kassák-kiállítást, és 1966 őszén magam is ott vagyok a Piga Galériában a megnyitón. Az óbudai múzeum igazgatója és Mario Verdone mond nyitóbeszédet. Főhelyen az „Hommage à Fellini” című festmény... Kassákra gondolva bátrabban képzelődik az ember, mint amikor nem gondol rá. Élesen fénylő, talán fele sem igaz, talán nagyon is igaz képzelődések. Mint ahogy az is képzelődés, hogy Összes versei és az Egy ember élete új kiadásban és nagy példányszámban jelenik meg. Hogy gyakran kiállítják a képeit.

Dr. Csaplár Ferenc igazgató két éve öngyilkos lett. Mario Verdone professzor tavaly halt meg, június végén, kilencvenkét éves korában. Nyáron, mint valamikor Kassák is. Nem tudom, mi lett a festménnyel.