Ha az ember elindul a Petőfi híd budai hídfőjétől, átmegy Pestre, ott lesétál a Szabadság híd pesti hídfőjéig, átmegy Budára, ott lesétál az Erzsébet híd budai hídfőjéig, átmegy Pestre, ott lesétál a Lánchíd pesti hídfőjéig, átmegy Budára, ott lesétál a Margit híd budai hídfőjéig, átmegy Pestre (közben esetleg kóricál egyet a Szigeten), lesétál az Árpád híd pesti hídfőjéig, és átmegy Budára (közben esetleg kóricál egyet a Szigeten), akkor van elég ideje beszélgetni a legjobb barátjával.

          Csaba kihagyta az angolt, én az edzést. Témánk volt elég. Mondjuk Vígh Janó, a gyakorlati-tanárunk, aki háromféle vonalvastagságot, a pontvonal szabályos 1 mm pont – 1 mm hézag – 10 mm vonal – 1 mm hézag – 1 mm pont húzását és a segédvonalak nyilainak 45 fokos dőlésszögét követelte meg a hatodikban leadott műszaki rajzokon (munkadarab: alumínium hamutál), és aki órán rendre jobb kezébe fogta a kolbászos zsemlyét, míg ballal a szőrös fülében kotorászott, és soha, de soha nem jött rá arra, hogy eleve a zsemlyével tunkolhatna, jobbal. Hurcoltam a tőrömet, Csaba az angolcuccát, hídról-hídra, vég nélkül.

          Hatéves korunkban kerültünk egy osztályba, kilencévesen mint a Sas őrs krónikása már le tudtam írni a kacifántos vezetéknevét, és időnként kártyanaptárokat is cseréltünk. Ez persze még nem volt barátság, az ember zsebnaptárt bárkivel cserél.

          Ötödiktől lógtunk folyton együtt – akkor kezdtem vívni is. Azt utáltam, az első pillanattól az utolsóig: a bemelegítő futást, az iskolázást, a szúrópárnát, ezt a bordásfalra szegezett női mellet, aminek a bimbajába valamiért bele kellett bökni, egymás után százötvenszer. Főképp utáltam a guggolásban szökdelést, amit állandó figyelmetlenségemért büntetésül teljesítettem oda-vissza, oda-vissza, széltében a teremben, hogy folyton furcsa szögből lássam azt a lányt, akire a szúrópárna előtt szoktam gondolni – de legalább jól megnézhettem a dressze alsó felét is, ahol minden rendben volt.

          Egyedül az öltözőbeli tízperceket szerettem, mikor a Hümér elmagyarázta, hogy a csajok akkor érettek, ha a dresszük alján domború, mert akkor már van Vénusz-dombjuk. Meg még az edzőmet kedveltem nagyon, a hosszúbajszú, lengyelnevű Pista bát, aki sokszor küldött ugyan szökdécselni, de mindenestül nem erőltette a világbajnoki címemet. Pedig jóatyám ezért dolgozott látástól-vakulásig, vett nekem tépőzáras, szarvasbőr vívókesztyűt, belga markolatú tőrt meg pufajkát. Egyszer el is mentem az Úttörőolimpiára, négy asszóm volt, háromban nullára kaptam ki, a negyedikben az ellenfelem valahogy belerohant a vasamba, ott egyre kaptam ki, többé nem is mentem el az Úttörőolimpiára. Sajnáltam az edzésre heti három napot, még ha a Ganszkinak voltak Csillagok háborújás fényképei, akkor is. Szerdánként inkább a Csabával csavarogtam.

          Szerdán mentünk rózsaszín tölcséres fagyit enni a Felszab térre, szerdán gyűjtöttünk kövirózsát az Apáti-sziklán, szerdán próbáltuk megtalálni a tizenöt éve megszűnt Szérűskert utcát a távoli Filatorigátnál, és szerdán küldtük el a Chwálát, az osztály csökött vasgyúróját, moziba. Meggyőztük, hogy a Panda maci kalandjai című japán rajzfilmnek igazándiból csak az első negyedórája rajzfilm, utána egyszerre szamurájfilm lesz belőle, tegnap láttuk. A Május 1-be ült be, a négyes előadásra. Negyed ötkor már nem bírtuk, egyik fotelból a másikba dobáltuk magunkat a Csabáék ligetes poszterének tövében (nálunk, a Batyu utcában egy Péter és a farkas éktelenkedett). Tisztán láttuk a Chwálát, ahogy fészkelődni kezd, értetlenül az órájára néz, megcsóválja a fejét, hirtelen hideg gyanú ér a szívéig, de nem képes elhinni, ez nem lehet igaz, motyogja magában további hetven percen keresztül, miközben a rettenthetetlen Panda maci kőről kőre mászik felfelé a vízesésen, hogy megmentse a barátait, csak bennünket nem mentett meg másnap senki. De megérte, akármekkora verés volt is az.

          Szerdán dőlt le alattunk a téglarakás, amire felmásztunk. És persze szerdán mentünk két menetben üvegeket visszaváltani a Battyhány térre is, hogy végül megvegyük a Kaktuszok című, fotókkal (nem ám hogy rajzokkal, mint a Búvár zsebkönyv azonos című kötetében!) díszített könyvet, álmaink netovábbját, benne kedvencünkkel, az őszapó kaktusszal (Cephalocereus senilis). Akkoriban úgy tűnt, egy szerencsésebb hétre négy-öt szerda is jut.

          Nyolcadik végén elküldtek minket Tatára, az ifivezetőképző táborba. Addigra abbahagytam a vívást, büntetésből egy évig nem kaptam zsebpénzt. Egy reszketeg hangú, idősecske igric (azóta már bizonnyal égi húrokat penget) tanított a Quantanamérára, a Ciaobellára, a Tizenhat tonnára és – ideológiai üresjáratban – a Paff, a bűvös sárkányra. Színes tollakkal nem játszik a felnőtt ifjú, mondta ő. Mi bezzeg egy gimnáziumba mentünk, egy egyetemre, oda néha csak kedden mentünk le, és csütörtökön már haza is jöttünk. Azután a többi nap lassacskán rákapcsolt, hogy behozza a lemaradását.